78 évesen eladtam mindent, hogy újra találkozzak életem szerelmével – de a sors mást tervezett
Eladtam mindent, ami valaha fontos volt számomra. A lakásomat, az öreg autómat, még a bakelitgyűjteményemet is, amit hosszú éveken át gyűjtöttem. A tárgyak többé nem számítottak. Csak a múlt – és a benne rejlő esély – érdekelt.
Anna volt az első, aki írt nekem. A levél váratlanul érkezett, a számlák és reklámok közé rejtve, mintha maga sem tudta volna, milyen hatalmas erő rejlik benne.
„Sokat gondolok rád.”
Ez állt benne. Egyetlen mondat. De az a mondat visszarántott évtizedeket. Háromszor elolvastam, mielőtt egyáltalán levegőt mertem venni.
A levél folytatása sem hagyott kétséget.
„Vajon te is gondolsz néha azokra a napokra? Arra, ahogy nevettünk? Ahogy a tóparton fogtad a kezem? Én igen. Mindig is.”
„Károly, te vén bolond”, motyogtam magam elé.
A múlt már a múlté – mondtam magamnak. De először nem tűnt olyan távolinak.
Elkezdődött a levelezésünk. Rövid üzenetekkel indult, majd hosszú sorokkal folytatódott. Mesélt a kertjéről, a zongoráról, amin még mindig játszott, és hogy hiányzott neki, ahogy mindig cukkoltam a borzasztó kávéja miatt.
Aztán egy nap elküldte a címét.
Ekkor eladtam mindent, és vettem egy egyirányú repülőjegyet.
A repülőút, amely mindent megváltoztatott
Végre felszállt a gépem, és becsuktam a szemem. Elképzeltem Annát, ahogy vár rám.
Vajon még mindig úgy nevet, mint régen? Vajon még mindig oldalra dönti a fejét, amikor figyelmesen hallgat?
Aztán hirtelen furcsa nyomást éreztem a mellkasomban.
Egy éles, szúró fájdalom futott végig a karomon. A légzésem akadozott. Egy légiutas-kísérő odasietett hozzám.
Megpróbáltam válaszolni, de a szavak nem jöttek ki. A fények elhomályosultak, a hangok összefolytak.
Aztán minden elsötétült.
Amikor felébredtem, minden megváltozott
A világ elmosódott, amikor kinyitottam a szemem. Egy kórházi szoba. Sápadt sárga falak. Egy gép halk pittyegése.
Egy nő ült mellettem, a kezemet fogva.
- „Megijesztett minket. Laurának hívnak, én vagyok az ápolója.”
Megköszörültem a torkom. „Hol vagyok?”
- „A repülőgépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania. Enyhe szívrohamot kapott, de most stabil állapotban van. Egy ideig nem repülhet.”
Visszahanyatlottam a párnára. „Úgy tűnik, az álmaim várhatnak.”
Egy hosszabb út a szerelemhez
A kardiológus nem kertelt.
- „A szíve nem olyan erős, mint régen, uram.”
- „Erre magamtól is rájöttem, amikor egy kórházban ébredtem fel.”
Az orvos fáradtan elmosolyodott.
- „Megértem, hogy ez nem az, amit tervezett. De muszáj pihennie. Nem repülhet.”
Laurára néztem, aki a szoba sarkában állt.
- „Maga nem az a típus, aki hallgat az orvosokra, igaz?” – kérdezte halkan.
- „Nem vagyok az a típus, aki ölbe tett kézzel várja a halált.”
Nem nézett megrovóan, nem próbált lebeszélni. Csak figyelt.
- „Valakihez ment volna.”
- „Anna. Negyven év után ismét levelet írtunk. Megkért, hogy menjek el hozzá.”
Bólintott.
- „Negyven év… az hosszú idő.”
- „Túl hosszú.”
Az utolsó esély
Az utolsó kórházi reggelemen Laura egy autókulcsot tett elém.
Összeráncoltam a homlokom. „Ez meg mi?”
- „Egy lehetőség.”
- „Laura, maga most…”
- „Elmegyek.” Felsóhajtott. „Túl sokáig voltam egy helyben. Nem maga az egyetlen, aki keres valamit, Károly.”
Kerestem az arcán a kételyt. Nem találtam.
Elmosolyodott. „Eleget tudok.”
Elindultunk.
A megérkezés
Amikor megérkeztünk a címre, amit Anna küldött, nem egy házat találtunk.
Egy idősek otthona állt előttünk.
Laura leállította a motort. „Ez lenne az?”
A szívem kihagyott egy ütemet.
Beléptünk. Az otthon csendje nyomasztó volt. Idős emberek üldögéltek a teraszon, az ápolók óvatos szavakkal takargatták be őket.
Egy nő ült az ablak mellett, kezét az ölében nyugtatva. Ez nem lehet Anna.
Ahogy közelebb léptem, az arca ismerős volt.
Felnézett. „Károly… Te eljöttél.”
Elnevettem magam, de keserű nevetés volt. „Elintézted, hogy eljöjjek, ugye?”
Lehajtotta a fejét.
- „Nem akartam egyedül lenni.”
- „Szóval hazudtál? Elhitetted velem, hogy Anna vár rám?”
A válasz egy csendes bólintás volt.
- „Anna tavaly meghalt.”
A levegő kiszorult a tüdőmből.
- „Elvesztettem a házat is. Nem tudtam, hová menjek.”
Hosszú csend telepedett közénk.
- „Nem volt jogod ezt tenni.”
- „Tudom.”
Elfordultam. „Hol van eltemetve?”
Megadta a címet. Bólintottam. Több szavam nem volt.
Epilógus
Anna sírjánál állva minden összeomlott bennem.
- „Megcsináltam. Itt vagyok.”
De elkéstem.
Eladtam mindent, otthagytam az egész életem… És ő már nem várt rám.
Laura mögöttem állt. „Mi lesz most?”
Némán álltam. Majd lassan megszólaltam.
- „Nem tudom. De nem akarok egyedül menni.”
Anna háza még mindig üres volt. Megvettem.
Zsuzsa beköltözött hozzám. Laura is.
Nem az a történet lett, amit elképzeltem. De talán a sors így is pontosan oda vezetett, ahová kellett.
