Tudom, hogy nehéz most. Sőt nagyon nehéz. Tudom, hogy elfáradtál, és már nincs több erőd harcolni. Érzem, hogy napról napra egyre rosszabbul viseled ezeket a sérüléseket, és már nem tudod, meddig fogod még tudni fenntartani azt az erős falat, ami még megvéd téged. De kérlek, tarts ki, én pedig megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy többet ne sérülj meg.
Sajnos tudom, mit érzel. Hogy mindig, minden nap, minden percben a toppon kell lenned, hogy te soha nem hagyhatod el magad, nem lehetsz fáradt, vagy gyenge, ha pedig véletlenül mégis az lennél, kifelé persze nem mutathatod. Tudom, hogy elfáradtál abban, hogy nem fáradhatsz el igazán. Hogy nem mondhatod azt, hogy csessze meg mindenki, és minden, én már pedig most nagyon ki vagyok, hagyjon békén mindenki. Nem, nem teheted, mert te egy őrangyal vagy, és az őrangyaloknak nyitott szemmel kell járniuk, hogy, ha baj van, segíteni tudjanak.
Ez viszont korántsem jó. Én már csak tudom. Most itt ülök a kanapén, kezemben egy bögre forró teával, és érzem, hogy szenvedsz lelkem. Hogy kiabálsz odabent, hogy segítsek. Hogy mentselek meg. Én pedig nem tudok mást tenni, minthogy kiírom magunkból a fájdalmat. Mert én is szenvedek. Szenvedek attól, hogy nem látom még a kiutat, és ez felőröl. Annyiszor segítettem már másokon, annyi pozitivitást kaptam vissza, annyi emberben tudom tartani a lelket, az enyémben pedig mégsem… Mert ez az igazság, az én lelkem bizony elfáradt, haldoklik…
Nem én akartam nőnek születni, vagy a gyengébbik nem lenni, hogy aztán simán a földbe döngöljenek, amikor csak kedvük tartja. Nem én akartam, hogy ilyen jó szívem legyen, hogy aki csak akarja, kihasználhassa. Nem én akartam, hogy nagyon tudjak szeretni, és adni. Nem én akartam, hogy ne tudjam kimutatni mennyire pokolian tud néha fájni, és csak úgy kiállhassak, hogy ordítsak egy hatalmasat. Egyszerűen ezt kaptam az élettől. És azóta is sokszor iszom ennek a levét…
Ez nem valamiféle panaszkodás, vagy hiszti. Nem az. Ez csak maga az igazság. Mert ez is én vagyok. Ahogy az a nő is, aki szeret másokon segíteni, aki szeret adni, és igen sokszor jól esne neki kapni is… Aki imádja látni az emberek szemében a csillogást a boldogságtól, aki a fellegekben jár, ha az írásaival segíthet másokon, akiben ott van mélyen legbelül az akarat, az erő, a kitartás, és a nem utolsó sorban, a hit, hogy egyszer majd jobb lesz, ezért nem adhatja fel.
Ahogy az a nő is, aki most elfáradt, aki mögött hosszú, kemény évek vannak, aki rengeteg mindenen ment keresztül, és megy a mai napig, és akinek ezeket a dolgokat a lelke sínylette meg…Sokan nem ismernek igazán, és csak azt látják, hogy itt van egy mindig mosolygós, boldog lány, aki tele van szeretettel.
De az igazság nagyon messze áll ettől. Mert sokan nem érzékelik, hogy ez néha csak a látszat. Mert az igazság azonban most az, hogy csak szeretnék végre boldog lenni, és csordultig tele lenni szeretettel. Mert most beleestem egy fénytelen lyukba, és nem tudom, hogyan is tudnék kimászni. A baj csak az, hogy én mindig is nehezen kértem segítséget, és most is nehezemre esik kiabálni, hogy mentsen ki valaki…Mert most erre lenne nagyon szükségem. Megmentésre.
Ahogy a lelkemnek is. Szükségünk van végre egy erős védelmező bástyára, aki megóv minden bajtól. Egy támogató kézre, aki megfogja az enyémet, és kihúz ebből a sötét lyukból, és megmutatja a helyes utat, merre induljak el. Aki elmagyarázza nekem, és a lelkemnek, hogy ne keressük a boldogságot, ne akarjuk mindenáron, majd jön az magától. Engedjük el, és hagyjuk magunkat sodródni az árral.
Így Kedves lelkem, bízz bennem, én tudom, hogy sikerülhet, lehetünk mi még erősek, és büszkék, tudsz te még majd nagyon szeretni, és fognak minket is nagyon imádni. Úgyhogy kérlek, ne add még fel!
