A Radford és a Sullivan családok Nagy-Britannia legnépesebb családjai közé tartoznak.
Radfordék hivatalosan is az ország legnépesebb családja, a 44 éves Sue és férje, Noel, 22 gyerek szülei, sőt, mostanra már nagyszülők is, hiszen legidősebb gyerekeiknek már saját gyerekei is születtek. Sue első gyerekét, Christ, 14 éves korában szülte, aztán, amint elérték a hivatalos kórhatárt, összeházasodtak férjével, és onnantól kezdve Sue gyakorlatilag minden évben terhes volt.
Sue és Noel számára a gyermekáldás még mindig nem veszítette el a varázsát, minden újabb utódnak ugyanúgy örülnek, és nemcsak ők, hanem a gyerekek is. A népes család rendkívül összetartó, általában az ultrahangvizsgálatokra is együtt járnak, és otthon is összeülnek, hogy meghallgassák a babák szívverését Sue pocakjában, mert az édesanya azt szeretné, ha a testvérek közt már nagyon korán kialakulna a kötődés.
Sue és Noel mindketten örökbefogadott gyerekek, a saját szüleik valamiért lemondtak róluk, és úgy gondolják, talán ez lehet az oka annak, hogy ők ilyen népes családot alapítottak.
„Az a jó abban, ha ilyen nagy családban élsz, hogy mindig van melletted valaki. Azt hiszem, azt szeretjük ebben, hogy mindig van társaságod. Mindig van melletted valaki, a gyerekek mellett mindig van valaki. Nem hiszem, hogy valaha is magányosak lesznek.” – mondja Sue.
Ugyanakkor a nagy család nagy felelősség és rengeteg munka is. Noel heti 80 órákat dolgozik egy pékségben, és Sue is besegít neki, annak ellenére, hogy szinte nincs olyan időszak, amikor éppen ne lenne várandós. A Radford családban az olyan mindennapi dolgok is kihívást jelentenek, mint a reggeli rutin, vagy egy családi vacsora, hiszen egy ilyen népes háztartásban mindig van valaki, aki éppen nem akar felkelni, vagy nem találja a cipőjét, és sok éhes szájat kell etetni.
Ilyen körülmények között felmerülhet a kérdés, vajon mikor állnak le a gyerekvállalással? Ez a kérdés annál is inkább aktuális, mivel Sue most már abban a korban van, amikor a gyerekvállalás egyre kockázatosabb a magzat és az édesanya számára egyaránt. Sokan azzal vádolják Sue-t, hogy itt már nem anyai ösztönről, sokkal inkább egyfajta függőségről van szó, és még Sue saját gyerekei is azzal viccelődnek, hogy az édesanyjuk számára ez olyasmi, mint valami „saját, külön bejáratú drog”. Ugyanakkor Sue a babakocsiknak is valósággal megszállottja, és a család mindig együtt megy el új babakocsit vásárolni, amikor egy újabb családtag érkezését várják.
Radfordékhoz hasonlóan a Sullivan család is folyamatosan új tagokkal bővül. Tania és Mike 13 gyereket nevelnek, köztük egy ikerpárt is. Amikor megismerkedtek, Taniának már volt két gyereke, aztán a család egyre tovább bővült. A népes családban azonban nem alakult minden teljesen álomszerűen. Taniának 8 vetélése is volt, amelyekből soha nem épült fel teljesen, de ennek ellenére soha nem gondoltak arra, hogy meg kellene állniuk. Keresztényekként úgy gondolják, hogy minden gyerek igazi áldás, és annyi gyereket akarnak a világra hozni, amennyit csak tudnak. Tania már kislánykorában tudta, hogy nagy családra vágyik, és felnőttként meg is valósította ezt az álmát.
A Sullivan családban egy kicsit másképp zajlanak a hétköznapok, mint Radfordéknál, Tania ugyanis otthon tanítja a gyerekeit. Bár nincs tanári végzettsége, és otthagyta az egyetemet, amikor teherbe esett első gyermekével, mégis úgy döntött, hogy kiveszi a gyerekeit az állami oktatási rendszerből, és inkább ő maga tanítja őket.
„Szeretem tudni, hogy mit csinálnak, és milyen dolgok gyakorolnak rájuk hatást. Nem kell tanárnak lennem. Szülő vagyok, és vagyok olyan jó, mint bármelyik tanár. A tanárok soha nem fognak olyan mértékben törődni az oktatásukkal, mint én.” – mondja Tania, aki meg van róla győződve, hogy megfelelő oktatásban tudja részesíteni a gyerekeit.
Radfordék és Sullivanék folyamatosan bővülő háztartásukkal nem tartoznak a leghétköznapibb családok közé, és talán tényleg lehet valami igazság abban, hogy ez a két nő a gyerekvállalás rabja, de úgy tűnik, ők így boldogok, és a világon semmiért nem adnák népes családjaikat.
„Soha nem akarnám, hogy a gyerekeim úgy érezzék, hogy nem akarják őket, nem szeretik őket, vagy nem gondoskodnak róluk. Azt hiszem, szeretjük azt érezni, hogy soha nem vagyunk egyedül, és ez az, amit szeretünk abban, hogy ilyen sokan vagyunk. Soha nem leszünk magányosak.” – mondja Sue. Forrás
