Szent Teréz gyakran mondogatta azt, hogy „Az élet a hajód, nem lakóhelyed” – és ez a kifejezés segített neki megbirkózni az életben tapasztalt magánnyal.
Lisieux-i Szent Teréz karmelita rendi római katolikus szerzetesnő élete nem volt mindig könnyű, és bár gyakran vették körül szerető barátok és családtagok, sokszor volt magányos.
Ez az érzés már gyerekkorában ismerős volt neki, és a kolostorban töltött évek alatt is gyakran átérezte. Önéletrajzában elmeséli, hogy mivel félénk gyerek volt, nem volt sok barátja, és Jézust tartotta az egyetlen igazi barátjának.
„Hetente kétszer kellett az apátságba járnom, és bevallom, ez távolról sem szolgált örömömre, rendkívül nagy teher volt számomra; nekem a többi növendékkel ellentétben, nem volt tanítónő barátnőm, akivel több órát együtt tölthettem volna, éppen ezért, megelégedtem azzal, hogy üdvözöltem a tanítónőt s azután csendben dolgoztam a kézimunkaóra végéig. Senki nem törődött velem, én azután felmentem a kápolna karzatára s az Oltáriszentség előtt maradtam, míg csak Papa értem nem jött, ez volt az egyetlen vigasztalásom, – nem volt-e Jézus egyetlen barátom?” – írta.
Ezekben a magányosan töltött pillanatokban jutott eszébe egy verstöredék, amit édesapja, Louis Martin tanított neki – írja a aleteia.org.
„Igaz, hogy a magányos időszakokban néha szomorúnak éreztem magamat, és gyakran azzal vigasztalódtam, hogy elismételtem egy gyönyörű versnek ezt a sorát, amelyet Papa tanított nekem: Az élet a hajód, nem lakóhelyed.”
Szent Teréz tulajdonképpen tévesen idézi Alphonse de Lamartine egyik versét, amelynek címe: „Elmélkedés”. Ebben a költő eredetileg azt írja: „Az idő a hajód, s nem a lakóhelyed.” Ez a pontatlan idézet azonban sok vigaszt nyújtott Teréznek.
„A hajó képe még ma is magával ragadja a lelkemet és segítségére van a száműzetés elviselésében… ” Mikor ezekre a dolgokra gondolok, lelkem a végtelenbe merül, mintha súrolnám már az örök partot… mintha átölelne Jézus… Szinte látom, amint jön Égi Édesanyám, hogy ott legyen, mikor találkozom Papával… Mamával… a négy kis angyallal… S végül szinte már élvezem az igazi, az örök családi életet…”
Ez az egyetlen verssor sok megpróbáltatáson átsegítette és vigasztalta Szent Terézt, hiszen hitt benne, hogy egy napon minden szomorúságnak vége lesz, és viszontláthatja szeretteit az Örökkévalóságban.
