Teljesen mindegy, a világ melyik táján élsz, ha gyereked születik, mindig jól jön a segítség. Az állami gyerekgondozási rendszerek azonban, az esetek többségében – tisztelet a kivételnek, mindig hagynak kívánnivalót maguk után. És ez csak akkor igazán baj, ha nincs kéznél egy nagyszülő, aki gyakorlatilag bármikor beugorhat, amikor szükség van rá.
Amikor egy szülőnek már nem él vagy távol van egy hozzátartozója, bizony kénytelen a gyermekét bölcsődébe, napközibe, óvodába adni, hacsak nem enged meg magának egy dadust, aki az otthonában felügyelheti a gyermeket, amíg ő dolgozik.
Természetesen, ha ez lehetséges, a legjobb, ha a nagyszülők vállalják az unokát akkor, amikor a szülők a munkahelyükön vannak. Ebből ugyanis mindenki nyer: ki az a gyerek, aki ne imádná a nagyit? A kényeztetését, a finom főztjét, a páratlan gondoskodását?
A szülő nyugodt lehet, hogy mégis a családban van a gyermeke. A nagyszülők pedig kifejezhetik határtalan szeretetüket az unokáik iránt, és rajtuk, velük pótolhatják azokat az elmulasztott élményeket, melyekről anno nekik is le kellett mondaniuk a saját gyerekeikkel azért, mert vissza kellett menniük dolgozni.
De vajon rendjén van ez így? Kötelező programnak kell lennie a gyerekfelügyeletnek egy nyugdíjas (vagy éppen még dolgozó), már idős (vagy éppen még fiatal) nagyszülőnek, csak mert hibás a rendszer?
A The Guardian egyik rovatvezetője, Rhiannon Lucy Cosslett lehozott egy cikket, melyben az Egyesült Királyságban uralkodó „szétesett gyermekgondozási rendszert” boncolgatja. Azt írja, „a nagyszülőknek gyakran kell közbelépniük, hogy segítséget nyújtsanak: egy tanulmány szerint 85%-uk nyújt valamilyen támogatást az unokák gondozásában.” A cikk, a tényeken túl, Rhiannon saját tapasztalatain alapszik, és sokunk szívéből beszél.
„Meg kell mondanom, megkönnyebbültem, hogy a baba végre kapott egy bölcsődei helyet, mivel bűntudatom volt a sok gyermekgondozás miatt, amiben az újonnan nyugdíjas anyukám segített nekünk. Hihetetlenül hálás vagyok neki, és a nyugdíjazása alkalmából és köszönetképpen meghívtam egy elegáns wellness-napra, valamint fedeztem a vonatait (északon él)” – írta Rhiannon Lucy Cosslett.
„Imádja a babát, és imád vele lenni, és ő is imádja a ’nonnáját’, szóval nem teher számára. Ennek ellenére nem jó érzés, hogy miután évtizedekig gondoskodott az autista bátyámról és rólam, most még több munkát vállal, amikor már pihenni kellene. Bűntudatom van azért is, hogy az éjszakákat a kanapén tölti, amikor segíteni jön. Nagy adósa vagyok, amiért megosztotta az idejét, bölcsességét és tapasztalatát az új kis családommal” – fogalmazott a szerkesztő, aki több konkrét esetet is tud, akik hasonlóképpen éreznek.
Azt állítja, az ismeretségi körében lévő anyukák szintén bűntudatot éreznek, amiért csettintésre kell ugrasztaniuk a nagyszülőket ahelyett, hogy megadnák nekik a választás lehetőségét, hogy akkor jöjjenek át babázni, amikor „nekik kényelmes, és amikor szabadidejük van”.
Az is rátesz még egy lapáttal, hogy a nagyik sosem fogadnak el semmit cserébe – nem pénz ellenében vállalják az unokáik felügyeletét, ami egyrészt logikus, másrészt viszont még nagyobb teher az amúgy is bűntudatos anyukáknak.
De mi a helyzet a nagyapákkal? Merthogy általában a nagyanyák veszik ki a részüket a gondozásból, és ezt lehet magyarázni a történelemmel vagy a társadalmi normákkal, a hagyományokkal. Tény azonban, hogy kevés nagyapa hajlandó vagy mer teljes felelősséget vállalni egy kisgyerek iránt. Az viszont, aki elkötelezi magát a feladat mellett, ő lesz „a világ legjobb nagypapája”.
A gyermeknek a férfi-szerepre is szüksége van, a nagyapák pedig, bár a „praktikus dolgokban nem túl jók” (mint például a pelenkacsere), kiváló mesemondók és játszótársak, sírás- és hisztikezelők, a lehető legjobb példaképek egy kisgyerek számára.
És míg egyesek azért siránkoznak, mert a szüleik zokszó nélkül, bármikor szívesen segítenek, addig mások vagyont fizetnének azért, hogy ilyen lelkes segítőik legyenek. Merthogy vannak azok a nagyszülők – és őket sem ítélheti el senki, akiket bizony hidegen hagy az unokáik nevelése. Élik az életüket, élvezik a szabadságukat, és bár ők is imádják az unokáikat, évente pár alkalommal, néhány óra erejéig számukra éppenséggel elég.
„A sokunk által nagyra becsült szoros szülő-gyerek-unoka kapcsolat nem mindenkinek adatik meg, és a földrajz hatalmas tényező” – világít rá Cosslett.
