A hetvenes évek azok az idők voltak, amikor egy új lakótelepi lakásba beköltözni nagyon menő dolognak számított, ahol igazán jó lakóközösségek alakultak, és nem csak a szomszédokkal jártunk össze, hanem a munkahelyen a kollégákkal is jól összekovácsolódtunk. Tudtunk egymás ügyes-bajos dolgairól, segítettünk egymásnak.
“Közösségi tevékenység” alatt nem egy virtuális világot, hanem tényleges és valódi találkozásokat, beszélgetéseket, szalonnasütéseket, bográcsozást értettünk. Akkoriban gond nélkül vigyázott mindenki-mindenki gyerekére, hibátlanul működött a “kollektív gyereknevelés”. Természetesnek számított az, hogy egy idegen gyerekre rászóltunk az utcán, ha az tiszteletlen vagy rendetlen volt. Ma meg már alig merünk megjegyzést tenni, nehogy bárkit is megsértsünk ezzel!
A hetvenes években nem volt ilyen feszített tempó a munkahelyen, és nem volt ennyi túlóra, mint ma, így a szülők időben hazaértek, és jutott idő a családra, barátokra vagy a hobbira.
A szentendrei HÉV-végállomáson a munkából tartanak hazafelé a “dolgozók” (Forrás: egykor.hu)
Az autó hátsó ülésén nem lehetett bekötni a gyerekeket, mert nem is volt biztonsági öv
Nyaranta boldogan utaztunk a vállalati üdülőbe vagy a hétvégi telekre, sátorozni a Tisza partra a nagy becsben tartott Trabantunkkal, amire hosszú éveket kellett várnunk. Ezek a négykeréken guruló papírcsodák legalább egyszer lerobbantak az úton, és annyira kényelmetlenek voltak, hogy az embert állandó hányinger kerülgette zötykölődés közben. Akkoriban az autók hátsó ülésén nem lehetett bekötni a gyerekeket, mert nem volt biztonsági öv, nem hogy gyerekülés! Az autórádiót is nélkülözni voltunk kénytelenek, így nagyokat énekeltünk a gyerekekkel a hátunk mögött, ahányszor csak hétvégi kirándulásra indultunk.
Vidám úttörőtáborok, boldog nyarak a vállalati üdülőben, kiruccanás a hétvégi telekre
Gyermekeink vidám és gondtalan heteket töltöttek úttörőtáborokban, ami szinte fillérekbe került, és nem kellett azon törnünk a fejünket, hogy hogyan oldjuk meg a szünidőt, mert volt kire bízni a gyerekeket.
Hétvégenként nem volt adás a tévében, és a mozi előtt, amikor nagy ritkán egy új filmet vetítettek, kígyózó sorokban álltak az emberek. És míg a frissen darált kávé illata lengte be a kis és zsúfolt élelmiszerboltokat, tömött sorokban várakoztunk a kiszolgáló pult előtt, ahol ugyan szerény volt az árukészlet, de legalább barátságosan rámosolygott az emberre az eladó. Mindenki Kovács Katit és Koncz Zsuzsát hallgatott, szórakozásért és “szellemi táplálékért” a helyi művelődési házba jártunk.
Abban az időben nem kellett félni attól, ha este egyedül mentünk haza az utcán, hogy kirabolnak vagy megtámadnak, mert a közbiztonságot szó szerint lehetett érteni…
Ma már mindenki megbámul egy Trabantot, ha véletlenül feltűnik az utcán – régen ez a mindennapi életkép része volt
“Az iskolában elegendő szakkör volt, nem kellett különórákra járatni a gyereket”
– A hetvenes években mi Debrecen belvárosában laktunk. Az iskolába felügyelet nélkül mentek a gyerekek, pedig lámpás kereszteződésen kellett átmenniük. (Az unokáink ma már kényelmesen kocsival járnak az iskolába). Délután a napközi után már siettünk értük. Akkoriban az iskolások minden leckét megtanultak a napköziben (most sajnos az unokámnál látom, hogy ez közel nem így működik). Minden iskolás tanulónak kötelező volt kék köpenyt viselnie, ezzel elejét is vették a rivalizálásnak. Szülőként eszünkbe sem jutott ennyi különóra, fejlesztőfoglalkozás, mint ma, mert az iskola és a napközi elegendő szakkört biztosított számukra. Az első osztályban már december végére tudtak olvasni a gyerekek, tehát karácsonyra már nyugodtan ajándékozhattunk könyvet – ma viszont a gyerekek nagy része nem tud olvasni, de még írni sem decemberre – drága laptopjuk és okostelefonjuk ellenben ott lapul a táskájukban. És még az esti mese is más volt akkoriban. A mi gyerekeink sokáig mesén aludtak el, ami nem mesekönyvből felolvasott mese volt, hanem olyan történetek, amik velünk szülőkkel történtek meg. Igaz mesék – emlékszik vissza Jutka nosztalgikusan a hetvenes évekre.
Mennyire megváltozott a világ! Milyen másként élünk ma, és milyen más körülmények között nőnek fel az unokáink!
Néha azon merengünk, hogy mennyi mindent megtettünk, megtehettünk akkor, amit ma semmiképpen sem tennénk – nem is kell messzire menni, elég csak a gyereknevelésre gondolni.
8 dolog, amit ma nem tennél meg az unokáddal, pedig a gyerekeddel gondolkodás nélkül megtettél
1. Lakáskulcsot hagyni a lábtörlő alatt vagy a gyerek nyakába akasztani
A gyerekek kulccsal a nyakukban jöttek-mentek, mi sem volt ennél természetesebb. Ha nem a nyakugban lógott a bejárati ajtó kulcsa, akkor a lábtörlő alatt hagytuk. Ma már ezt nem mernéd megtenni, igaz?
2. Gyerekek felügyelet nélkül sötétedésig a cseppet sem EU-konform játszótérre engedni
Bátran elengedtük a gyerekeket a játszótérre, ahol a beton fölött hintáztak, a fém mászókán lógtak fejjel-lefelé (Jobb nem is belegondolni). Sötétedésig elmaradtak, mert ez volt a bevett szülői gyakorlat. Sötétedéskor minden gyerek tudta, hogy haza kell mennie. Nem volt mobiltelefon, nem volt gps-szes nyomkövető – valahogy mégis “megúsztuk”.
Fotó: Budapest XII., Városmajor játszótér – 1972. Fortepan/Hlatky Katalin-Főkert
3. Kötelező óvoda- és iskolaválasztás
A mai szülő igencsak gondban van, mert a legjobb bölcsibe, oviba, iskolába szeretné járatni a gyerekét. Régen nem válogathattunk. Gyerekeinknek a körzetes bölcsibe, oviba, iskolába jártak, és egyáltalán nem vette jól ki magát, ha ezen bármi miatt változtatni akartunk. Ma pedig? Bizonyára téged is gyötörne egy kicsit a lelkiismeret-furdalás, ha csak úgy a körzeti suliba adnád a gyereket, anélkül, hogy tudakozódnál, van-e annál jobb is a gyermekednek.
4. Pajtás újságot és Hahotát adni a gyerek kezébe
Emlékszel még a Pajtás és a Hahota kiadványokra? Mennyi gyerek felnőtt ezeken a vidám kiadványokon? Vajon mit szólna az unokád, ha az okostelefonja vagy a tablett-je helyett legközelebb “ifjúsági magazint” nyomnál a kezébe?
5. Nyáron naptej nélkül kiengedni a gyereket a levegőre
Ma egy felnőttnek sem jutna eszébe, hogy ne kenje be a gyerekét naptejjel, fényvédővel, ne adjon rá napszemüveget és ne mondja el neki, hogy inkább az árnyékban játsszon. Pedig régen nem nagyon foglalkoztál a fényvédelemmel, ráadásul hosszú órákat kellett a napon feküdni ahhoz, hogy egy kis színt kapjon magára az ember, nem volt ez az erős sugárzás, mint most.
6. Bicikliülés nélkül biciklizni és védőfelszerelés nélkül görkorizni, kerékpározni, rollerezni
A gyerekek akkoriban úgy utaztak hátul a biciklin, hogy kapaszkodtak anya, apa derekába, lábukat pedig széjjel tartották, hogy ne kapja be a ruhát a küllő, míg a hátsójukat szétrázta a rozsdás csomagtartó. El tudnád ezt ma képzelni? És azt, hogy nem adsz bukósisakot az unokádra a biciklizéshez, görkorcsolyához? Ugye, hogy nem?
7. Az utcán labdázni engedni a gyereket, ahol autók is járnak
Emlékszel még, hogy akkoriban minden gyerek kint játszott az utcán? Labdáztak, adj király katonáztak ott, ahol az autók közlekedtek. Nem kellett aggódni, mert – főleg vidéken – a hepe-hupás földúton csak elvétve haladt el egy autó, az is csak nagyon lassan és óvatosan.
8. Leküldeni cigarettáért a gyereket a sarki trafikba
Régen a cigarettáért küldés egy tipikus gyerekfeladatnak számított, amiért időnként egy kis zsebpénz is csurrant-csöppent. Ma már ez is lehetetlen lenne, és nem csak azért, mert megszűntek a sarki trafikok, hanem ma már ez eszedbe sem jutna – teljesen más világot élünk.
