Nem tarthatsz meg valakit, aki nem akarja, hogy megtartsd. Aki igazán soha nem volt a tiéd, soha nem volt veled. Csak jött, ha kedve tartotta, majd ment, soha nem mondva, mikor látod ismét.
Akartad volna, hogy komolyabbra forduljon. Hogy cetlit ragaszthass a kapcsolatra, valami olyat, hogy végleges, örök, holtomiglan, ő az enyém. De nem tehetted, mert soha nem voltatok egy pár.
Felületes viszony. Ennyi volt az egész. Nem barátság, hisz nálad sokkal több érzelem volt a barátságnál, nála sokkal kevesebb.
A cetlin, amit akartál, ez állhatott volna: majdnem kapcsolat. Amiben ki-be lehetett sétálni. Ami tele volt bizonytalanságokkal, aminek még azelőtt vége volt, hogy egyáltalán megkérdőjelezhető lett volna a létezése.
Megkísértett, elhanyagolt, aztán már mást szédített. Te pedig csak az a valaki voltál, akit időnként meg lehetett kapni
A majdnem kapcsolat csúnya igazsága az, hogy csakis egy dolgot kaphattál tőle – fájdalmat. Soha nem szerelmet, közös célokat, közös jövőt.
Itt nem volt ,,te”. Csak ő volt. Az ő öröme, az ő igényei, az ő kívánságai. S aztán mikor már nem kellettél, nem volt lezárás, amit megérdemeltél volna. Egy nap arra ébredtél, hogy vége, nem jött többé, és neked meg kell gyógyítanod a szívedet.
Nem tarthatsz meg valakit, aki nem akarja, hogy megtartsd. De miért akarnád? Hiszen fáj. A majdnem kapcsolat nagyon fáj. Bizonytalan, folyton várakozó, félelmekkel és megválaszolatlan kérdésekkel teli, önző, egyoldalú kapcsolat. Ahol természetesnek vesznek, aztán elhajítanak, búcsú nélkül.
Te pedig ott maradsz értetlenül, darabokra hullott szívvel. Hát miért akarnád, hogy újra visszajöjjön?
