Életünk során mindannyian átesünk valamilyen megrázó eseményen, ami mély nyomot hagy bennünk. Vannak viszont traumák, amelyeket úgy hordozunk magunkban, hogy nem is tudunk róluk – ezeket még magzat- vagy csecsemőkorunkban szenvedtük el, ezért nem emlékszünk rájuk, vagy örököltük a szüleinktől. Merthogy a géneken keresztül az effajta sérelmeket is továbbvisszük, mint ahogyan a sajátjainkat is átadjuk a gyermekeinknek anélkül, hogy ezt akarnánk.
Úgy tűnik, a trauma által kiváltott változások a sejtműködésben és a génexpresszióban is megmutatkoznak, és hosszú távon hatással vannak az agy neuroáramkörére, az immunrendszer javítási és védelmi folyamatára, a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese (HPA) tengelyre és a szimpatikus idegrendszerre (SNS), azaz a „harcolj vagy menekülj” ösztönünkre. A szervezet e sokféle biológiai folyamata önmagában is hatással van az egészségre, de együttesen ezek a hatások megsokszorozódhatnak az ember élete során.
Ezt az elméletet korábban már felhasználták egy akkor még ismeretlennek bizonyuló rendellenesség, az 1980-ban poszttraumás stresszbetegségnek definiált pszichés állapot (PTSD) meghatározására. A felfogás, miszerint egy mélyen megrázó élettapasztalat tartós, és nem csak múló változásokat eredményez egy ember életében, helytálló volt.
A hagyományos orvoslás alapvető paradigmája, amely a szervezet stresszre adott válaszát szabályozza, csak a rövid távú hatásokat emelte ki. „Harcolj vagy menekülj” volt a játék neve, és úgy tekintett a stresszre, mint egy kapcsolóra, amit könnyen be- és kikapcsolhatunk, amit mi irányítunk.
Csakhogy az akkori orvoslásnak még nem volt tudomása arról, hogy a szervezet bár felépül a stressz hatására termelődő kémiai anyagok (a kortizol) hullámából, ennek az állandó érzelmi hullámvasútnak komoly következményei vannak a testünk optimális működésére nézve.
Ennek fényében, a nyugati orvostudomány már elfogadta azt az elvet, miszerint a traumák következtében megélt intenzív stressz hatására hosszútávú molekuláris és epigenetikai változások mennek végbe a testben. Más szavakkal, a trauma átalakítja a biológiai folyamatokat, és felrúgja az egyensúlyt a testfunkciókban – ennek elfogadása és megértése kulcsfontosságú a gyógyításban.
A modern orvostudomány azt is megállapította, hogy a szülők által elszenvedett traumák könnyen fennmaradhatnak és átöröklődhetnek a következő generációkra a DNS-változásokban kódolt epigenetikai jelek révén, amelyek az őssejteken keresztül öröklődnek. Vagyis, a szülők és a nagyszülők által megtapasztalt traumáknak a jövő nemzedékei is ki vannak téve, ehhez pedig a gyermekeknek nem feltétlenül kell szemtanúknak lenniük, a hatás a méhen belül átadott genetikai anyagokon keresztül is érezhető.
Számos kultúrában és társadalomban, ahol az emberek kollektív traumatikus élményeknek vannak kitéve, a szakemberek bizonyítékot találtak arra, hogy a trauma miként öröklődik az utódokra.
Ezek nagyrészt olyan tapasztalatokhoz kapcsolódnak, amelyek az egyik nép egy másik nép általi leigázásával járnak, mint például a rasszizmus, a háború és a népirtás (ami még ma is megtörténik a világban). E kollektív traumák hatása túlmutat a szülő-gyermek személyes tapasztalatain, és egy egész generáció közösségi élményeit alakítják, kétségtelenül megváltoztatva a társadalom és a kultúra szerkezetét.
Egész életünkben azt mondták nekünk, hogy a szemünket az édesanyánktól vagy esetleg a nagyapánktól örököltük, de ez csak a külső, a kinézet. Manapság a legfontosabb szempont az, hogy milyen események változtatták meg a gyermek életét az anyjától, esetleg a nagyapjától napjainkig. Ezt nehéz lehet feltárni, és valószínűleg lehetetlen, ha nem ismerjük a családunk teljes történetét, a megélt tapasztalatokat.
Az egészség egy bonyolult 3D-s kirakós játék, míg az emberek gyógyításához 4D-ben kell operálni – biológiai (azaz mi történik fizikailag), pszichológiai (mi történik mentálisan), szociális (mi a kapcsolatunk másokkal) és spirituális (mi a kapcsolatunk önmagunkkal és a világgal) síkon, a SF Advenced Health állítása szerint.
