A Kádár-korban szorgos munkáskezek másolták a nyugati finomságokat. Íme egy csokor koppintás a leghíresebbek közül.
A négercsók örök kedvenc volt…
Ha a kommunista berendezkedésű országok egyedi jellemzőit vizsgáljuk, akkor azok között előkelő helyet foglal el a másolás. A nyugati kultúrától és technológiától részben vagy egészében elzárt országok mindig igyekeztek az ottani jóval modernebb dolgokat leutánozni. Az eredményt mindenki ismeri, aki élt egy ilyen rendszerben. Többnyire mulatságos, furcsa, kicsit nagyobb, kicsit más ízű, de az eredeteire csak nyomokban emlékeztető szörnyedvények hagyták el a gyárak kapuit. Cikkünkben most gyermekkorunk kedvenc finomságait vetjük össze az eredeti példával és egy esetben még meglepetést is okoz majd a végeredmény, bár többnyire kínos vigyor a koppintóipar jutalma.
Kicsit fura lett az első magyar csipsz
A csipsz házi és éttermi készítése ugyan az 1800-as években is általános volt, a finomság, amit ma ezen a néven ismerünk csak az 1950-es években szültetett meg. A bolti forgalmazás már a század elején megindult, de a zsírálló zacskóban csak egyszerű sózott karikák szerénykedtek. A ma ismert, fűszeres chipsek ősapját 1954-ben dobta piacra az ír Tayto, sajtos-hagymás ízesítéssel. Ezeket a a finomságokat igen egyszerű eljárással készítették. A burgonyakarikákat hideg vízzel locsolták (a keményítő felszabadulásának érdekében), majd folyamatos mozgatás mellett 150 fokon kisütötték őket. Bár hamarosan megindult a folyamatos, szállítószalagos feldolgozás, az alapelv máig ez maradt. Persze nem nálunk.
A valutahiánnyal küzdő gazdaságban nem nagyon jöhetett szóba olyan élvezeti cikkek importja, mint a csipsz, de sebaj, majd megoldjuk mi. 1965-ben a Konzerv- és Paprikaipari Kutatóintézet munkatársai érdekes eljárással, magas tápértékű ínyenc csemegét állítottak elő, a burgonyaszirmot. Aki emlékszik erre a rágcsálni valóra, az most biztosan próbálja fedésbe hozni a ma kapható csipszeket és az első magyar szárnypróbálgatás eredményét. Némi gyötrődés után azt mondhatnánk, hogy az amerikai életérzés KGST megfelelője csak a krumplikarikában hasonlított az eredetire, de sajnos ez sem igaz. A koppintás ugyanis burgonyapüréből készült, kímélve az exportra szánt burgonyakészletet. Ehhez a masszához plusz keményítőt adtak, majd pihentetés után hajszálvékony szeletkékre vágták. A húzós keményítőtartalom miatt sütéskor a finomság megduzzadt és felvette a jól ismert szirom alakot. Bár így már egyáltalán nem emlékeztetett az eredeti csipszre, finomságban és egészségtelenségben simán állta az összehasonlítást. A későbbiekben Snacky néven otthon kisüthető verzióban lett igazán híres.
Négercsók – amikor koppintották a koppintást
A Négercsók, mint termék kapcsán nem beszélhetünk koppintásról, hiszen maga az édesség és a név is elterjedt volt szinte egész Európában. Ennek ellenére a magyar, szocialista iparnak így is sikerült tető alá hozni egy szaftos kis hamisítási botrányt a finomság kapcsán. A sztori akkor indult, amikor az abonyi Újvilág Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szövetkezet 1980-ban egy, az előállítására alkalmas gépsort vásárolt Dániából.
A Négercsók 1980-as bemutatása álomszerűre sikeredett és csakhamar az ország kedvencévé váltak a kis, csokibevonatú édességek. Az abonyiak csakhamar szembesültek a kellemetlen ténnyel, hogy a csodamasina teljesítménye köszönő viszonyban sincsen a vásárlói igényekkel és valamit lépni kell az ügyben. Itt jött a képbe egy GMK, ami elvállalta, hogy lekoppintja a dán gépet és ezzel alaphangon megduplázza az abonyi kapacitásokat. Arról azonban szemérmesen hallgattak, hogy az immáron koppintott gép egy másolatát is eladták egy másik termelőszövetkezetnek. Abonyban döbbenettel konstatálták, hogy hamarosan a boltokba került egy Ökörszem nevű édesség, mely minden tulajdonságában megegyezett a Négercsókkal. Az eredeti géphamisítók ezt azonban nem hagyták annyiban és beperelték a hamisított gépet lekoppintó Ökörszemeseket és az ügyet meg is nyerték.
Az alutasakos Sió és a magyar ipar romba dőlt önbizalma
Az 1970-es években világszerte hódító útjára indult egy új típusú csomagolás, a doypack. Ez egy olyan alumínium-műanyag fóliából készült tasak volt, mely itallal vagy étellel feltöltve is képes volt megállni az asztalon. Nálunk a Siófoki Állami Gazdaság látta úgy, hogy ez a csomagolás igen menő dolog és vásárolni is kezdte a tölteni való doypackeket gyümölcslevei számára.
Ez a valutaínség időszakában elképesztő felelőtlenségnek számított, különösen az első évben (1977) a tízmillió- majd később a 25 millió egységnyi darabszámot figyelembe véve. Világos volt, hogy kell egy partner, aki itthon is képes legyártani (lekoppintani) a tasakokat. Így került képbe a Tiszai Vegyikombinát vagyis a TVK. Bár a fóliát nem tudták legyártani, hajlandóak voltak egy ún. konfekcionáló gépsor beszerzésére. Ez a külföldről vásárolt fóliát képes volt készre vágni és – remények szerint – kialakítani a sima zacskó forma helyett a talpas tasak formátumát is. Az alapanyagot azonban – még ha olcsóbban is, mint a kész tasakokat – továbbra is kemény valutáért, évente 300 ezer dollárért kellett beszerezni. Mivel a gépsort eredetileg csak műanyag tasakok gyártására tervezték, így a TVK-ban őrült kendácsolás… bocsánat, fejlesztés vette kezdetét, hogy a többrétegű műanyag-alu fóliával is működjön és ráadásul a magában is megálló tasak formátumot is képes legyen gyártani. Az eredmény katasztrófa lett…
Noha a gép alig volt olcsóbb, mint egy igazi, doypack gyártó berendezés lett volna, a spórolás reményében és az optimizmustól vezérelve, mégis a másik, átalakítandó gép érkezett meg a TVK-hoz. A helyi szakemberek nagy kedvvel vetették magukat a munkába és eleinte senkit sem zavart, hogy az Olaszországban általános 1-2 százaléknyi selejt helyett az új masina a méregdrága fólia 40(!) százalékát tette tönkre vagyis egy évben 120 ezer dollárnyi alapanyag ment a süllyesztőbe. Csak halkan jegyezzük meg, hogy a célgép összesen 400 ezerbe került volna…
Túró rudi – a világhírű koppintás
Sokan csodálkoznak azon, hogy nemzeti kincsünk, a Túró Rudi vajon miért nem Hungarikum? Nos a válasz egyszerű: ez a finomság is koppintás. Az eredetije egy szovjet finomság, a szirok (angolul curd snack), melyet az 50-es években kezdtek el sorozatosan gyártani és bekerült az iskolai étkezések menüjébe is. 1954-ben Takó Imre vállalatvezető, dr. Ketting Ferenc a Magyar Tejipari Kutató Intézet (MTKI) élelmiszeripari mérnöke és Borka Zsolt üzemképviselő tanulmányútra utazott a Szovjetunióba, a szocialista tejipar tanulmányozására.
Ekkor látták és kóstolták meg a szirokot, mely azonnal felkeltette a figyelmüket. Röpke 14 évnyi fejlesztés után piacra is került a magyar ízlésnek jobban megfelelő receptúrával készült Túró Rudi, amiért a nagyvonalú szovjetek soha nem kértek jogdíjat. A koppintás azonban annyira jól sikerült, hogy ma nemzetközi szinten – az Új-zélandi másolat mellett – a Túró Rudit említik meg, amikor a szirok módosulatai kerülnek szóba.