Olyan kell, aki úgy szeret, ahogy vagyok…
Elcsépelt gondolat? Mégis kifejez mindent arról, ahogy szeretném, hogy szeress, ahogy az életemet szeretném élni.
Volt olyan, hogy más akartam lenni, mert annyira vágytam, hogy elfogadjanak. Máshogy öltöztem, máshogy viselkedtem.
Be akartam illeszkedni. Be akartam olvadni. Az akartam lenni, akit elvártak, hogy legyek.
Magassarkúban egyensúlyozva igyekeztem elhinni, hogy ez vagyok én, a nő, a tökéletes, aki másnak is tökéletes lehet.
Közben üvöltöttem belül, mert semmi közöm nem volt ahhoz a lányhoz, akinek mutattam magamat.
Napról napra szürkébb lett az arcom, és eltűnt róla a mosoly.
Azt hittem, hogy a boldogság másoktól függ. Attól függ, hogy megfelelek-e. Hogy elég “normális” vagyok-e. Hogy eléggé beleillek-e abba, amit a társadalom és a közösség elvár tőlem.
Persze voltak furcsaságaim, amiket megtartottam magamnak.
Leginkább azt, hogy bár úgy tűnt minden rendben, én tomboltam. Mert fárasztó volt minden nap álarcot hordani.
Ma már olyan kell, aki elfogadja azt, hogy vagyok, aki vagyok.
Vagyok, aki lettem az évek során.
Néha nehéz, néha gyenge, de mindig őszinte, és mindig más.
A tökéletlenségeim tesznek azzá, aki vagyok, az elkövetett hibáim és hülyeségeim váltak tapasztalattá, és ezeket ma már becsben tartom.
Ha nem követtem volna el őket, ma egyáltalán nem az lennék, aki vagyok. Ma nem lenne annyi tapasztalatom.
Igaz, nem lenne annyi sebem sem.
De ma már tudom, hogy mindenből fel lehet állni.
Erős vagyok, de sokszor szorulok gyámolításra, bátorításra.
Szükségem van rá, hogy sírjak valaki vállán, aki tudja, azért mert bírom a pofonokat, még nem azt jelenti, hogy hozzájuk is szoktam.
Erre senki nem képes.
Kell, hogy valaki azt mondja: “Minden rendben lesz!”
Csak ennyit.
Ha már ketten vagyunk, könnyebb elviselni a fájdalmakat, és a csalódásokat.
Úgy szeretnék élni, hogy tudjam, valaki akkor is szeret, amikor nincs mit szeretni bennem, hiszen a taknyom nyálam egybe folyik attól, a harctól, amit naponta meg kell vívnom, és amiben néha nagyon belefáradok.
Segít, hogy elhiggyem, lesz ez jobb is.
Aztán újra nekivágok, és ehhez bátorításra van szükségem. Ha kell minden nap, ha kell újra és újra.
Ha kétségeim is lesznek (vannak) magamban akkor is azt szeretném tudni, hogy van, aki elkap ha orra bukom. Vagy éppen fenékre.
Mikor mi.
Úgy szeress, hogy tudjam, hogy szeretsz.
Ne kételkedj bennem, és ígérem én sem fogok benned.
Mert ha szeretsz, és elfogadsz annak, aki vagyok, az égig emellek majd.
