A te mamid is viselte az otthonkát? Az én mamim szekrényében az alábbiak sorakoztak. Volt három darab lenge, 100%-ban műanyag, ujjatlan otthonka, amely abban a pillanatban repült rá a nagyira, amint hazaért. Volt egy világoskék alapon piros virágos, egy piros alapon kék virágos – ezeket kisgyerekként szerettem, mert vidám volt a színük. Akkor kerültek kidobásra, ha már több volt rajtuk a lyuk, mint az otthonka maga.
Az otthonka ugyanis a világ leggyúlékonyabb ruhaneműje volt, amire ha rápattogott a hamu vagy a szikra a gyufából, azonnal meggymagnyi lyukat faragott rá.
Három a magyar igazság, nálunk volt ebből a ruciból egy harmadik is: a csúnya otthonka.
Ez sötétbarna alapon világosbarna pöttyös volt, ami minta és színösszeállítás működött Julia Robertsen a Micsoda nő!-ben, de az otthonkán már nem. Borongós, rosszkedvű színösszeállítás volt, de a nagymama szerette nagyon.
Nem otthonka, mégis ugyanaz a műanyag: a negyedik vállfán ugyanis az otthonka téli verziója volt megtalálható. A babakék színű, steppelt, házi köntös, aminek szinte susogós volt az anyaga és egyrészt hideg, másrészt sikamlós hatása volt. Téli időszakban ez a köntös helyettesítette az otthonkát.
Ma már ritka ez a ruhadarab, a mai nagymamák sem viselik, bár falun az idősebbek körében talán még mindig népszerű. És az is biztos, hogy azokat a ruhadarabokat még a Kádár-korszakban gyártották, amiket ma is viselnek.
Az otthonka egyébként az 1960-as években érkezett Magyarországra, első bemutatása az 1968-as BNV-n történt meg. Az akkori Nők Lapja ezt követően még szabásmintákat is közölt, így a legtöbb háziasszony szívesen varrt magának otthonkát. A szabásminta szinte semmiben nem különbözött egy függőleges zsákétól, csak helyet hagyott a nyaknak és a karoknak.
Ahogyan a wikipédia írja, az otthonka divatja azért tudott ennyire elterjedni, mert, idézem, “a termék találkozott a kelet-európai nők többségének igényeivel”.
Funkcióját tekintve a kötényt váltotta, de annál praktikusabbnak bizonyult. Az otthonka elfedte a test nagyobb részét, odafigyelt, hogy ne az otthoni vagy az utcai “rendes” ruházat koszolódjon, miközben őt magát pillanatok alatt, könnyedén ki lehetett mosni. Vagy ahogyan a mami mondta: kilöttyinteni. Vasalni nem kellett (le is égett volna a vasalótól, pontosabban a kisebb lyukak mellett befigyelt volna egy, ami vasalóalakú..). Ráadásul nagy zsebei voltak, amibe legalább annyira minden belefért, mint a mai, női táskákba. A zsebkendő, a cukorka az unokának, a gyufa, a fejfájáscsillapító, a lakáskulcs, a szemüvegtok, az aprópénz.
Nagy divat volt, az egyszer már biztos. De az eggyel ifjabb generáció már kézzel-lábbal hadakozott ellene és ez érthető is. Emlékszem, talán ötéves lehettem, amikor megkérdeztem anyámtól, ha ő is megöregszik, neki is lesz otthonkája? Nem volt őszinte a mosolya…
