Olyan szavakat, kifejezéseket gyűjtöttünk össze egy beszélgetés alatt, amelyek még a saját gyerekkorunkban jelen voltak, ma már viszont egyre kevésbé azok. Ilyen volt a szemfelszedő vagy a stoppolófa – ez utóbbiról a 18 éves fiamnak elképzelése sem volt, hogy micsoda lehet.
Egy olyan letűnt kor szavai ezek, amikor még az volt a természetes, hogy ami elromlik, azt először megpróbáljuk ki-, illetve megjavítani. És még akkor sem biztos, hogy kidobtuk, ha ez nem sikerült.
Pici gyerek voltam, amikor Szegedre költöztünk.
A mi utcánkban is, a merőleges utcában is és a tőlünk eggyel “fentebb”, a párhuzamos utcában is dolgozott egy-egy cipészmester. Ha egy cipő orrát kirúgtuk, megfoltozta. Ha lefittyedt a magasabb sarok, visszaragasztotta, ha elfáradt a szandál csatja, újat tett fel. Bár ma még találunk a városban cipészmestert, az egészen biztos, hogy ez a szakma kihalóban van.
Ahogyan ma már a bőrdíszművesek a munkájuk szinte 100%-ában új használati tárgyakat, öveket, táskákat, pénztárcákat készítenek és ritkábban javítanak. Néhány villamos megállónyira tőlünk működött egy táska- és övjavító műhely, a mi családunk rendre oda hordta a kilyukadt, megfeslett táskákat. Magától értetődő volt a metódus: elromlott, megpróbáljuk javítani.
A stoppolófa minden varródobozban megvolt.
Bár hallottam olyanról, hogy valaki lámpakörtével igyekezett zoknit stoppolni akkortájt. Mire is szolgált a stoppolófa? Nos, a lyukas zoknit gyógyították meg vele: ráhúztuk a zoknit, a stoppolófa tetejéhez irányítottuk a lyukat és összevarrtuk a mentén. Ezt követően a zokni jó párszor még hordható volt. Ha újra kilyukadt, zömmel már nem toldoztuk meg másodjára, ilyenkor a lyukas zokni kimosva, bekerült a cipőpaszta mellé egy zacskóba. Cipőt tisztítani nem holmi drága kendőkkel volt szokás, hanem ezekkel a zoknikkal. Micsoda újrahasznosítás volt, pedig akkor még a szót sem ismertük!
A Belvárosban még a kilencvenes évek végén volt egy szemfelszedő üzletecske. Egy falatnyi, alig pár négyzetméteres kis helyiség, ahol egy akkor már idősebb hölgy dolgozott, akit még a saját korosztálya is Rózsi néninek hívott.
A lyukas nejlonharisnyákat gyűjtötték össze a lányok, asszonyok és vitték hozzá szemfelszedésre.
A szemfelszedő munkájának az tett be először, amikor keringeni kezdett a trükk: színtelen körömlakkot cseppentve a rakoncátlan harisnyalyukra, megáll a szem további szaladása. Jómagam is alkalmaztam ezt a módszert és tudom, ciki, de néha nem csak színtelen körömlakkal sikerült. A vörös körömlakkal megmunkált harisnyanadrág, bizony, úgy nézett ki, mint akinek elvakart szúnyogcsípés okozta vérfolt van a lába szárán.
A felszaladt szemű harisnya is új életet kezdhetett, nem azonnal dobtuk ki, ha már végképp nem lehetett rajta javítani semmit. Tökéletesen használhattuk hajgumiként, sőt, takarításnál is hadra lehetett fogni.
Szemfelszedő, táska-, és övjavító, cipészmester, stoppolófa – ma már egyre kevésbé ismert szavak ezek, hiszen a mai érában már gondolkodás nélkül hajítjuk a kukába az elromlott tárgyakat. Veszünk újat.. Sőt, eszünkbe sem jut talán megjavítani a hibásat.
