Egy küszködő, hajléktalan zenész kellemes meglepetésben részesül, mikor elvállalja, hogy kidob egy régi matracot, és egy apró cipzárt talál rajta.
Caleb Burns biztos volt benne, hogy semmi sem állíthatja meg abban, hogy sikeres zenész legyen, mikor New Yorkba érkezett, hogy zenei karriert futhasson be. Ám ezek a remények mindössze két évig tartottak, rájött, hogy szenvedélye sokkal többe fog kerülni, mint azt gondolta volna.
Így aztán két év után, miután casting igazgatók hamis ígéreteivel átverték, és kirúgták kis lakásából, mert nem tudta fizetni a lakbért, itt állt – hajléktalanul, szegényen, egy fillér nélkül, hogy hazatérjen – barátnőjéhez, Libby Diazhoz.
Ha valaki megkérte volna Calebet, hogy életének ezen szakaszában vécét takarítson a megélhetésért, csak azért tette volna, hogy megéljen. Mert ha újra talpra akart állni, és vissza akarta szerezni Libbyt – aki szakított vele -, bizonyítania kellett. Sikeres zenésszé kellett válnia.
Így hát, mikor útjai keresztezték egy másik hajléktalan emberrel, Simon Carterrel, aki felajánlotta neki, hogy ha az út szélén ülve, járókelőktől koldulva éjszakai menedéket kap, akkor örült neki.
“Velem jöhetsz, ha akarsz. Nálam aludhatsz” – mondta, mikor odament hozzá.
Caleb lehajtott fejjel ült, elkeseredve, hogy az utcán kell töltenie az éjszakát, de Simon a segítségére sietett. “A te otthonodban? Hogyne, uram! Köszönöm szépen! Nagyon szépen köszönöm!” – válaszolta a fiú.
Követte Simont az “otthonába”, egy sikátorba, amelyet más hajléktalanok szegélyeztek, akik szakadt takarókba bújva és újságpapíron aludtak.
“Ahogy rátok nézek, látom, hogy azért vagytok itt, hogy az álmaitokat kövessétek. Kérem, javítson ki, ha tévednék…” mondta Simon vicces vigyorral az arcán. “Elvégre a hajam nem csak a nap miatt őszült meg. Majdnem az egész életemet az utcán töltöttem, és azonnal felismerem a küzdő embert…”
Küzdő? Mikor lettem szenvedélyes zenészből küzdő ember? – gondolkodott Caleb. De Simon kijelentéseinek volt értelme. Elvégre én is valaki vagyok, aki azért küzd, hogy alig boldoguljon, és talán kudarcot vallott…
Aznap este Caleb a sikátorban aludt. Simon felajánlott neki egy takarót és némi ételt, amit aznap sikerült szereznie.
Másnap reggel ötkor Calebet egy járőrkocsi hangja ébresztette fel. Az összes hajléktalan elrohant, amint meghallották az autót, Caleb pedig, akinek fogalma sem volt, hová megy, vakon követte Simont.
“Hová megyünk?” – érdeklődött menekülés közben.
“Valahová, ahol nem kapnak el minket” – mondta Simon, és rohant.
Néhány perc múlva egy hídhoz értek, és Caleb ekkor már erősen zihált. “Micsoda – micsoda pazarlás! Ebben a városban még csak nyugodtan pihenni sem lehet?”
“Új vagy itt?” Simon érdeklődött.
“Hát, már két hónapja…”
Nevetett. “Akkor semmit sem tudsz erről a helyről” – gúnyolódott, gondolta Caleb.
“Gyere, menjünk” – mondta.
“Hová?”
“Dolgoznod kell ebben a túléléshez, úgyhogy gyere utánam” – mondta, miközben óvatosan felemelte a botját.
Caleb nem egészen értette, mi folyik itt, de követte. És néhány órával később rakodómunkásként találta magát.
Attól a naptól kezdve Caleb minden nap elkísérte Simont egy kis boltba, ahol heti 10 dollárt fizettek nekik azért, hogy
a szomszédos házakból régi, kidobott tárgyakat cipeljenek le a boltba. Persze ez nem sok pénz, de az olyan embereknek, mint Caleb és Simon, soknak számított.
Így aztán Caleb háttérbe szorította a zenét, és a rakodómunkára, valamint a túlélésre koncentrált. Egy reggel azonban minden megváltozott…
“Legyen szíves? Idejönne, kérem?” – zavarta meg egy női hang Calebet, aki épp elhagyni készült a környéket.
Megfordult, és egy bájos barna hajú nőt pillantott meg egy nagy ház tornácán. “Igen?”
“Szia, a nevem Rita. Tulajdonképpen csak tegnap költöztem be, és arra gondoltam, hogy tudnál nekem segíteni néhány kartondobozzal, régi matraccal és egyéb tárgyakkal? Ne aggódj, fizetek érte! Szerintem dollár jó lenne?”
“$50?!” Ez több volt, mint amennyit Caleb egy hónap alatt rakodóként keresett. Caleb bólintott.
Elkezdte eltávolítani az összes régi kartonelemet a házból. Hirtelen egy régi zongorán akadt meg a szeme a nappali sarkában. “Te zongorázol?” – kérdezte Ritától.
“Dehogyis!” – kuncogott a lány. “Valójában a nagyapámnak van egy zenei cége Ausztráliában, és a házában – mármint a volt házában, mert nekem adta – szép örökség, azt kell mondanom…. van ez a sok régi zenei kacat. Sok mindent megtalálsz a pincében.”
“Ez őrültség! Egy zenész álma lenne, ha mindet megkaphatná!”
“Ha akarod őket, megkaphatod. Te… öhm… zenével foglalkozol?”
“Olyasmi. Azért jöttem ebbe a városba, hogy zenészkarriert csináljak, de mint tudod, az élet megtörténik….Amúgy hol vannak a matracok és az ágyneműk?”
“Itt, kövess. Egyébként hogy hívnak?”
“Caleb – Caleb Burns.”
“Szép név!” – motyogta a lány.
Caleb követte Ritát a szobájába, és segített neki megszabadulni a régi matracoktól. Ahogy azonban megfordította az utolsót, észrevett egy kis cipzárt a hátulján.
Kíváncsiságból megpróbálta kinyitni, de régi volt, nem akart mozdulni. Így némi erőt kellett kifejtenie, hogy kinyissa, de ahogy ezt tette, a körülötte lévő anyagból egy darabka levált, és érezte, hogy valami a matrac belsejébe van dugva. Egyre jobban kezdte tépni az anyagot, és hamarosan egy csomó dollárbankjegy hevert a padlón.
“Szent Jézus!” Ő és Rita is megdöbbentek. “Mennyi pénz van itt!”
Caleb és Rita megszámolták a pénzt, miután mindet összeszedték – 10 000 dollár!. “Te jó ég! El kell mondanom nagyapának, hogy mit találtunk! Csak egy pillanat!” szólalt meg zavartan Rita.
Azonnal felhívta a nagyapját, hogy elmondja neki, mi történt, mire ő nevetni kezdett. “Szóval megtaláltátok? Mikor gyerek voltam, a dédnagyanyád a havi költségvetésből félrerakott egy kis pénzt egy fiókban, én pedig mindig fogtam egy-két egydolláros bankjegyet, és becsúsztattam a matracba. Az évek során teljesen elfelejtettem, hogy ott van.”
“Ó, nagyapa!” nevetett Rita. “Valójában volt némi segítségem, hogy megtaláljam. Neki fogom adni, mert ő találta. Remélem, nem baj.”
Rita nagyapja beleegyezett, így Rita felajánlotta az egész összeget Calebnek. Ő azonban vonakodott elfogadni. “Én – én nem fogadhatom el tőled. Ez nagyon sok pénz!”
“Nos, tekintsd bónusznak. Otthagyhatod a munkádat, és visszatérhetsz a zenéhez. Látom a szemedben… a zene iránti szenvedélyedet. Úgyhogy kérlek, tartsd meg, és ha bármire szükséged van, megkérdezhetem a nagyapámat. Ugye tudod, hogy van egy zenei kiadója?”
Caleb nem tudta elhinni, mi történt az imént. Rita számára ő egy senki volt, ő pedig csak egy idegen, mégis olyan figyelmes volt..
Ebben a pillanatban Caleb rájött, hogy mi számít neki a legjobban. A szenvedélye, amelyet a nehézségei miatt hátrahagyott, és Rita, aki arra ösztönözte, hogy folytassa.
Abban a pillanatban beleszeretett Ritába és a szenvedélyébe, és az ő segítségével tért vissza a zenéhez. Gyakran találkoztak a házában, ahol Caleb próbált. Aztán meghallgatásra jelentkezett a nagyapja zenei kiadójánál, és megkapta első szerződését!
Mi több, Rita is őrülten beleszeretett a férfiba, és eljegyezték egymást. Caleb anyagilag segíti Simont, hiszen ő volt az első ember New Yorkban, aki segített neki.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Ne add fel az álmaidat! Caleb elsodródott a zenétől, amikor néhány problémával szembesült az életében, de mostanra visszatért a helyes útra.
- Soha nem tudhatod, mikor vesz fordulatot az életed. Caleb hajléktalan volt, és soha nem tudta elképzelni, hogy otthona és boldog élete legyen, de mindez megtörtént.
