” A szüleim 55 évig voltak házasok. Egy reggel, amikor anyám lement apámnak reggelit készíteni, szívrohamot kapott és elesett. Apám felemelte, ahogy tudta, és berángatta a teherautóba. Teljes sebességgel , a közlekedési lámpákat figyelmen kívül hagyva, a kórházba vitte.
Amikor megérkezett, ő sajnos már élte túl.
A temetés alatt apám nem beszélt, tekintete elveszett.
Alig sírt.
Aznap este mi gyerekek is csatlakoztunk hozzá.
A fájdalom és a nosztalgia légkörében szép történetek jutottak eszünkbe.
Megkérte a bátyámat, aki teológus, hogy mondja meg neki, hol lehet anya most ebben a pillanatban.
A bátyám beszélni kezdett a halál utáni életről, találgatások mentek, hogy hogyan és hol lehet.
Apám figyelmesen hallgatta…. Hirtelen megkért minket, hogy vigyük ki a temetőbe.
„Apa!” – válaszoltuk, „este 11 óra van, most nem mehetünk a temetőbe!” Felemelte a hangját, és üveges tekintettel azt mondta:
„Ne vitatkozzatok velem kérlek, ne vitatkozzatok azzal az emberrel, aki most vesztette el 55 év után a feleségét”.
Egy pillana alatt tiszteletteljes csend lett, nem vitatkoztunk tovább.
Elmentünk a temetőbe, engedélyt kértünk az éjjeliőrtől.
Zseblámpával mentünk sírig.
Apám megsimogatta, imádkozott és ezt mondta… mi gyerekek, meghatódva néztük a jelenetet:
„El telt 55 év … tudjátok?
Senki sem beszélhet igaz szeretetről… ha fogalma sincs arról, milyen egy nővel megosztani az életet”.
Szünetet tartott, és megtörölte az arcát. „Ő és én, együtt voltunk abban a válságban amikor.. munkahelyet váltottam…”
– folytatta.
„Összepakoltunk amikor eladtuk a házat, és elköltöztünk a városból.
Megosztottuk az örömöt, hogy láthattuk a gyerekeinket befejezni az iskolát és karriert csináltak… egymás mellett gyászoltuk amikor szeretteink távoztak, s együtt imádkoztunk néhány kórház várótermében.
Támogattuk egymást a fájdalomban, megöleltük egymást karácsonykor, és megbocsátjuk a hibáinkat…
Gyerekeim ez most már elmúlt… és én boldog vagyok, tudjátok miért?
Mert előttem ment el.
Neki nem kell átélnie ezt a kínt és fájdalmat, hogy eltemessen, hogy egyedül maradjon a távozásom után.
Én vagyok az, akinek ezt át kell élnie, és hálát adok Istennek.
Annyira szeretem őt, hogy nem szerettem volna, ha szenvednie kell…”
Amikor apám befejezte a beszédet, a testvéreimnek és nekem könnyek csordultak végig az arcunkon.
Megöleltük, és ő vigasztalt meg minket:
„Semmi baj nincs… hazamehetünk,ez egy szép nap volt ” Azon az estén megértettem.
Hogy mi az igazi mély szeretet… ami távol áll a romantikától, nem sok köze van az erotikához, vagy a szexhez.
Inkább ahhoz a munkához kötődik ami kiegészít.
A törődéshez és minden máshoz ami az igaz szeretethez kapcsolódik, amelyet két igazán elkötelezett ember vall”.
Ismeretlen szerző
