Amikor a házasságuk véget ért, három barátnő újszerű életformát talált, ami a számukra nagyszerűen működött – megalapították a saját, egyedülálló anyákból álló kommunájukat, és a következő években közösen nevelték a gyerekeiket.
A Londonban élő Janet Hoggarth 38 éves volt, amikor a férje, akivel 11 éve volt együtt, és 6 éve házas, 2008-ban váratlanul elhagyta. „Figyelmeztetés nélkül távozott, és ez nagyon megrázó volt. Nem igazán tudtam, mihez kezdjek. Ráadásul a baráti társaságomban én voltam az egyetlen, aki átélte ezt, úgyhogy borzalmas volt, mert kitaszítottnak éreztem magamat” – magyarázta Janet.
De aztán egy hónappal azután, hogy Janet házassága tönkrement, egyik barátnőjét, Vicki Hillmant is elhagyta a vőlegénye, és a nő egyedül maradt újszülött kislányával, Daisyvel. „Vicki egy sarokra lakott tőlem Londonban, és mindannyian egy baráti társaságban voltunk. Együtt mentünk nyaralni a párjainkkal, és minden nagyon szép volt. Aztán az egész szétesett” – idézte fel Janet.
Ráadásul Vicki és az exe kénytelenek voltak eladni a lakásukat a gazdasági világválság közepette, de mivel Vicki neve nem szerepelt a jelzáloghitelben, az utcára került 10 hónapos kisbabájával. Janet ekkor befogadta barátnőjét az otthonába, és ezzel lényegében kezdetét vette az egyedülálló anyák közösségének ötlete, bér eredetileg csak átmeneti megoldásként gondoltak a dologra.
„Volt egy padlásszoba a házamban, így nem is gondolkodtam rajta, csak mondtam neki, hogy maradjon egy kis ideig, és nézzük meg, hogy működik a dolog. Rengetegszer voltunk már együtt, és évek óta ismerem őt, így tudtam, hogy jól kijövünk majd egymással” – mesélte Janet.
Vicki és Daisy 2008 szeptemberében költöztek be, és az együttélés még a vártnál is harmonikusabbnak bizonyult. Közben Janet találkozott egy másik barátnőjével, Nicolával, akit a férje nagyjából ugyanakkor hagyott el, és a két nő elkezdett egyre több időt tölteni együtt. „Jó volt kialakítani ezt a barátságot, mert a válás borzalmas, sötét helyen voltam, és próbáltam megtalálni az öröm kis zugait, ahol csak tudtam” – mondta Janet.
Hamarosan Nicola is beköltözött hozzá a gyerekeivel, és a három egyedülálló anya számára ez fantasztikus megoldásnak bizonyult. „Egyszerűen működött, őszintének és szórakoztatónak tűnt, és miután olyan sokáig rosszul éreztem magamat, ez igazi reveláció volt” – foglalta össze új életmódjukat Janet.
A dolognak ugyanakkor gyakorlati haszna is volt. Janet, akinek íróként rugalmasabb az időbeosztása, vállalta, hogy vigyáz Daisyre, miközben Vicki visszament dolgozni. De mindhárom anyuka vállalta, hogy időnként vigyáz az összes gyerekre, ha valamelyiküknek éppen valami dolga volt.
„Sok szempontból sokkal könnyebb volt nőkkel együtt élni, mint egy férfi házastárssal. Megteremtettük a saját háztartásunkat, megosztottuk a terheket, együtt vásároltunk be, mint egy család, mindent megosztottunk. Olyan volt, mintha visszamentünk volna az egyetemre, de sokkal jobb volt, mint diákként, mert felnőttek voltunk, akikkel már történtek rossz dolgok, és ezért nem aggódtunk az apróságokon. Könnyű volt” – mondta Janet.
Janet azt mondta Vickinek, hogy ahelyett, hogy az első évben lakbért fizetne, inkább tegyen félre egy kis pénzt, így Vicki csak a számlák fizetéséhez járult hozzá, és a két nő új bútorokat is vásárolt közösen. A második évben aztán Vicki elkezdett lakbért fizetni.
Bár a dolog kezdetben kényszermegoldásként indult, a három egyedülálló anya végül nagyon megszerette ezt az életmódot, és még azokat a hétvégéiket is összehangolták, amikor a gyerekek az édesapjukkal voltak, így ők együtt tölthették ezt az időt.
„Néha még mindig szörnyű volt, még mindig át kellett mennünk a váláson, ami olyan sokáig elhúzódik, és a sok papírmunka és adminisztráció, majd az új férfiakkal való találkozás nehéz volt a gyerekekkel. De leginkább arról szólt ez az egész, hogy támogattuk egymást, vidám napokat töltöttünk a gyerekekkel, és létrehoztuk a saját, új családunkat” – mondta Janet közös életükről.
Rengeteg mérföldkövet ünnepeltek meg közösen az otthonukban, születésnapokat és karácsonyokat, amikre még ma is nagy örömmel emlékeznek vissza, amikor a gyerekeik már mind felnőttek. Janet egy regényt is írt a tapasztalataikról, The Single Mums’ Mansion címen.
Néhány évvel később az egyedülálló anyák közössége természetes végéhez ért, amikor Vicki és Daisy kiköltöztek. A ház kezdett túl kicsi lenni a számukra, ahogy a gyerekek nőttek, ráadásul Janet időközben megismerkedett valakivel, és később újra férjhez ment.
A szétköltözés egy korszak végét jelentette, és az elválás nem volt mentes a könnyektől, különösen Daisy számára, akinek kezdetben nagyon hiányzott a régi otthonuk, de aztán gyorsan alkalmazkodott a változáshoz. Azóta Vicki is újra férjhez ment, és az esküvőjén mindannyian összegyűltek, hogy együtt ünnepeljenek.
Visszatekintve arra a meghatározó néhány évre, amikor létrehozta az egyedülálló anyák közösségét, Janet így fogalmazott: „A társadalom megszállottja a nukleáris család romantikus eszméjének, de én nem hiszem, hogy egy gyerek felneveléséhez egy párra van szükség. Csak az számít, hogy a gyereket szeressék, és a közösségépítésnek rengeteg módja van. Mi, a három anyuka, mindig is nagyon erős kapcsolatban leszünk, és a gyerekeink között elszakíthatatlan kötelékek vannak. Megalapítottuk a saját törzsünket, amikor szükségünk volt rá, tele szeretettel, támogatással és szolidaritással.”
