Egy tavaszi délutánon egy fiatalember ült egymagában a buszon, szomorúan bámult ki az ablakon. Alig múlt húsz éves, és bár külsőleg nem tűnt különlegesnek, finom arcvonásaiban valami mélyebb, fájdalmas történet húzódott meg. Miközben az utasok körülötte mind a saját világukba merültek, egy nő telepedett mellé, hogy beszélgessen vele. A kezdeti csevej a kellemes időről gyorsan mély, szívbemarkoló történetbe fordult át.
A fiú halkan beszélni kezdett: “Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, és most úton vagyok hazafelé.” Az arcán megjelent a feszültség, ahogy folytatta. Mesélt a nehéz sorsról, amely egy szegény, de becsületes családhoz kötötte, és arról a hibáról, amit elkövetett, ami miatt elveszítette a szerettei bizalmát és szeretetét. A börtönévek alatt semmi hírt nem kapott tőlük, és ahogy teltek a hónapok, egyre inkább úgy érezte, hogy végleg eltaszították őt.
A fiú tudta, hogy szülei túl szegények voltak ahhoz, hogy meglátogassák, és túl szégyenkeztek, hogy akár egy levelet is írjanak neki. Mindez idő alatt, a fájdalom és a bűntudat árnyékában, a kapcsolatuk megszakadt. A szabadulás előtti utolsó hetekben azonban, reményvesztetten, még egyszer megpróbálta felvenni velük a kapcsolatot. Egy levelet küldött, amelyben bocsánatukért könyörgött, és egy egyszerű kéréssel fordult hozzájuk: ha még vissza akarják fogadni őt, kössenek egy fehér szalagot a kertben álló almafára.
Ahogy közeledtek a háza felé, a fiú egyre inkább nyugtalanná vált. Nem mert kinézni az ablakon, attól félve, hogy a fa üresen áll majd, és ezzel minden reménye szertefoszlik. Az útitársa, aki csendesen végighallgatta a történetet, halkan megkérte: “Cseréljünk helyet. Én majd figyelek az ablakból.”
A busz lassan közeledett a házhoz. A nő kinézett az ablakon, és amit látott, az meghatotta. Könnyeivel küszködve, finoman megérintette a fiú vállát: “Nézze csak! Az egész fát szalagok borítják!”
A fiú szíve egy pillanat alatt megkönnyebbült. A szülei nem csak megbocsátottak neki, hanem az egész fa szimbolizálta azt az óriási szeretetet és vágyat, amellyel várták őt vissza. Az autóbuszon ülő emberek, akik hallották a történetet, megérintődtek, mert ez az egyszerű, mégis mély pillanat egy életre szóló leckét adott nekik: a megbocsátás ereje határtalan.
Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk. Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk. Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.
