Hogy lehet az, hogy az ember egész életében mindent belead, mégis úgy érzi, hogy értéktelen? Én pontosan így érzek. A férjemmel együtt egész életünkben keményen dolgoztunk, hogy a gyermekeinknek mindent megadhassunk.
Most, amikor már idős vagyok, és a nyugdíjam alig elég az alapvető kiadásokra, úgy érzem, eltűntek mellőlem. Mindig azt hittem, hogy ha mindent megadok nekik, majd idősebb koromban viszonozzák. De nem így történt. A gyerekeim, akik felnőttek, úgy tűnik, teljesen megfeledkeztek arról, honnan indultak az életben.
A fiam a menyével, a lányom a vejével élik a saját életüket. Külföldi nyaralások, új autók… Én pedig már egy hete száraz kenyeret eszem margarinnal és főtt krumplival, mert a téli fűtési számlák kifizetése után csak a gyógyszerekre maradt pénzem.
A férjem egy hospice-ban van, mivel súlyos agyvérzést kapott. Nincs már lehetőségünk beszélni egymással. Néha eszembe jut, amikor a szomszédasszonyom arról mesél, hogy a gyerekei milyen sokat segítenek neki: bevásárolnak, kiváltják a gyógyszereit. Amikor ezt hallom, belesajdul a szívem.
Az én gyerekeimnek ilyen nem jut eszébe. Szégyellem megkérni őket, hiszen megvan a saját életük, a saját problémáik, és nem akarok a terhükre lenni.
A fiam orvos lett. A férjemmel mindent megtettünk, hogy kifizessük a tanulmányait, és büszkék is vagyunk rá. A lányom óvónő, ami ugyan nem egy rangos szakma, de mégis fontos, hiszen a jövő nemzedékét tanítja. Mindketten dolgoznak, és jól élnek. Mindezt nekünk köszönhetik, mert mindig mellettük álltunk, segítettük őket.
A fiam nemrég a családjával Törökországban nyaralt. Láttam a képeket a Facebookon – minden csodás, elegáns és fényűző volt. Én viszont évtizedek óta nem hagytam el a szülővárosomat. Nem irigylem tőlük a nyaralást, de néha azt kívánom, bárcsak eszükbe jutna, hogy van egy anyjuk, aki világra hozta és felnevelte őket.
Néha esténként csak ülök, és azon gondolkodom, hol rontottam el. Én és a nővérem mindig segítettünk a szüleinknek, amikor idősek lettek. Nem kellett kérniük, tudtuk, hogy ez a dolgunk. A gyerekeim viszont mintha másképp gondolnák. Talán rosszul neveltem őket, hogy nem értették meg a család fontosságát?
Néha arra gondolok, hogy őszintén el kellene mondanom nekik, milyen nehéz most az életem. De aztán elbizonytalanodom. Vajon megértenék, vagy azt hinnék, túlzok? Végül csak magamban tartom az érzéseimet, és együtt élek a dilemmáimmal.
Hímzek, mert ez az egyetlen örömöm, amit még megengedhetek magamnak. A nap többi részében a filléreket számolom, és azon gondolkodom, mit főzzek, hogy ne költsek túl sokat.
Soha nem gondoltam volna, hogy így alakul az életem. Egész életünkben dolgoztunk és adtunk, most pedig magányosan élem a napjaimat. Szomorú ez a sors, de talán egy nap a gyerekeim megértik. Attól tartok, akkor már túl késő lesz.
