Egyrészt adva voltak a telkek, amik ugyanolyan szélesek voltak, mint manapság, de volt, hogy még annyi sem.
Ezen a telken kellett kialakítani azt, hogy a ház is elférjen, és a nagykapu is, ami a gazdálkodás miatt volt fontos.
Hisz gondolni kellett a szekérre is, vagy nagyobb állatra, ami a kisajtón át nem tud közlekedni. Márpedig ezek a gazdálkodás szempontjából fontos dolgok voltak.
Aztán ott volt a betakarítás időszaka.
A szekérnek be kellett férni, de amit lepakoltak, annak is.
Volt, hogy a ház mögé hordták amit hoztak, de azt, amit a padra felvittek általában a ház mellett rakták még le, tehát kellett a hely.
Másik ok, hogy a szegényparasztság régen valóban szegény volt, kis épületeket építettek, sokszor csak egy helyiségest.
Aztán később bővítettek. És ha bővítettek, akkor érthetően hátra fele haladtak vele, nem keresztbe.
Még 150 éve is a legtöbb ház nádfedeles volt, akadt füstöskonyhás is, ami bizony eléggé tűzveszélyes volt.
E miatt is nagyon ésszerű volt ez a fajta építkezés, hisz egyrészt a mentési, védekezési munkát könnyítette, másrészt a szomszéd telket némileg óvta – már amennyire lehetett.
Aztán ott volt az a probléma is, hogy egy házhoz gerenda, faanyag kell, túl hosszúval annak idején egy lófogattal nehézkes lett volna mozogni, szinte kivitelezhetetlen.
Úgyhogy maradt ez a fajta építészeti stílust, ami mára már elavultnak számít, mégis, ha meglátunk egy ilyen házról készült fotót, valahogy irigykedünk arra, aki – felújítva azt – benne élhet, hisz valahogy “emberibb”, és természet közelibb, mint a maiak.
Fotó: Pinterest, Hol volt, hol nem volt, Zsuzsa Kispál
