Régen azért nem tutujgatták agyon a gyerekeket, csecsemő korban az anyja közelében volt, de onnantól önállósították őket rendesen. Látszik, hogy itt is a nagyobbik gyerek csak épp odaszaladt – a fényképezés erejéig… A fotó valamikor a harmincas években készült, tehát jó 80 éves lehet. Parasztcsaládot láthatunk, valamikor nyáron. Két kisgyermekkel.
Család, mert ekkoriban még nagy szám volt a fényképezés, és az emberek nem örökítették meg magukat csak úgy a közeli hozzátartozójuk nélkül.
Hogy idős a férfi? Akár idős is lehetne… A harmincas években, de még jóval később is, egészen az ötvenes évek jó közepéig egyáltalán nem volt nagy szám a sok-sok év eltérés a férfi javára. Háborúkon volt túl az ország, az idősebb férfi is férfi volt, nagyobbak lettek az esélyeik.
Ha valami folytán egyedül maradt a gazda sokszor a fiatal szolgáló lett a következő választott. Megismerte, tudta mennyit ér, hogy dolgozik, és akkoriban a szolga és gazda együtt evett, egy fedél alatt élt, nem volt egy nagy csoda, hogy egy idő után felvetődött – talán hivatalosan is együtt könnyebb lenne…
Sok házasság köttetett ily módon.
De itt nem ez a helyzet, egyszerűen a sok munka, nehézség, ami megkeserítette, megöregítette őket. Külsőre…
Szegények voltak, az a ruházkodáson is látszik. A gyerekekre a legjobb ruháikat adták, hisz a fényképezés az nagy dolog, egy olyan valami, ami egész életükben elkísérő őket, sőt még tovább is…
A felnőtteken is nyilván a legjobb dolgaik vannak. Egyszerűen csak szegényesek.
A kalap ugyan formátlannak tűnik a családfőn, és nem csak tűnik – az is. De nem zsírfoltos, és hogy így hordja annak az az oka, hogy nagy a napsütés, és így a lekonyuló rész a szemét legalább beárnyékolja.
Az asszony még fiatal, kislánya is még éppen, hogy tizenéves, még valószínű, hogy közelében sincs a harmincnak. Csak hát a kendő öregít, meg a lelapított haj, a napcserzett bőr, hisz naphosszat nem a gép mellett ül, hanem a gyerekkel együtt kint kapál a földeken.
Ugyanígy az apa is.
Fiatal ő, a keze mutatja. Állandóan dolgozik, hogy a betevő meglegyen, és mindig fizikai munkát végzett… De a keze sima, ránctalan. Ő sem több, mint negyven éves. Csak hát a sok baj, a sok gond, meg a nehézségek, a gyerekek betegségei… Mert hát hol a többi gyerek? A harmincas években még nem volt szokás, hogy nagy korkülönbséggel szülessenek a gyerekek. A többiekkel akár valami baj is történhetett.
De ők, legalább a nagy, és a kicsi megvannak, és meg is lesznek. Ezért dolgoznak, teszik, amit kell.
És bár sokan azt mondják, hogy ez egy szomorú kép, és csak a leány boldog rajta, ez nem így van. Az anya komoly, mert hát fényképeznek, az pedig nagy dolog, nem vigyoroghat, az nem tisztességes…
Az apa leült közéjük, “Na, csinálja kend, legyünk túl rajta…” felkiáltással, hisz nem értek rá ilyen dolgokkal mulatni az időt.
De nem mogorva, magának való ember, mert ha az lenne, akkor az a vidám, figyelő, érdeklődő, és minden bizonnyal jó ésszel megáldott kislány nem mellé telepedett volna le…
Persze – mivel nem tudunk róluk alapjában véve semmit – ezért mindenki mást lát bele…
