„Na jó, Rita, elég a színházból!” — tárta ki az ajtót Miki úgy, mintha az is az övé lenne. „Azért jöttem, ami az enyém.”
Rita összerezzent. A szoba megtelt feszült csenddel – olyan volt, mint a levegő vihar előtt. A konyhából a falióra ketyegése hallatszott, a kávé illata lassan eloszlott. Az ablaknál állt, köntösben, vizes hajjal, mintha egyáltalán nem várta volna őt. Pedig várta. Egész éjjel. Csak… nem így.
„Ami az enyéd?” — kérdezte halkan, hátra se nézve. — „Így hívod most?”
Miki elsétált mellette, ledobta a dzsekijét egy székre. Magabiztosan mozgott, otthonosan. Szinte pofátlanul.
„Hol van?”
„Teljesen megőrültél” — suttogta Rita.
Miki közelebb lépett, benézett a szobába. A kanapén plüssnyúl, mesekönyvek és egy doboz bébiétel. Furcsán nézett rájuk — nem dühösen, de nem is meghatottan.
„Megmondtam” — ismételte halkan. — „A fiamért jöttem.”
Rita hirtelen megfordult.
„Ezek után?! Miután leléptél, mikor három hónapos terhes voltam? Aztán egy évig semmi, míg elő nem kerültél azzal a Leráddal, meg a nyomorult Maldív-szigeteki fotókkal?!”
„Az apja vagyok” — mondta nyugodtan Miki. — „Jogom van látni őt. Nem a te feltételeiddel.”
Rita megtántorodott, mintha arcul csapta volna. Ebben a pillanatban egy apró alak jelent meg az ajtóban. Egy kisfiú — vékony, mezítláb, pizsamában. Álmos szemekkel, kócos hajjal.
„Anya?”
Miki azonnal leguggolt.
„Szia, Tomi. Én… én vagyok az apukád.”
A kisfiú csak nézte őt. Nem örömmel, nem félelemmel. Csak értetlenül. Mintha egy idegen állna előtte, aki túl magabiztosan beszél ahhoz, hogy idegen legyen.
„Gyere velem” — mondta halkan Miki. — „Megmutatok neked…”
„Ne merészeld!” — Rita egy lépést tett előre, és a fiát a vállánál fogva visszatartotta. — „Ne merd, te…”
De Tomi hirtelen kiszabadította magát a karjai közül, és Miki felé lépett. Rita ledermedt.
„Elmegyek… ha lesz kutya” — mondta a fiú, és apjára nézett.
Miki elmosolyodott:
„Lesz.”
„Milyen?”
Miki már épp válaszolt volna, de ekkor egy másik hang szólalt meg a folyosóról:
„Ne is próbáld, Miki. Nem viszed el őt.”
A hang Rita nővéréé volt, Zsófié, aki eddig csendben hallgatózott a nappaliban. Határozott léptekkel jött be, kezében a telefon. Még a képernyő is világított.
„Már hívtam az ügyvédet. És ha még egy lépést teszel e felé a gyerek felé, rendőrt is hívok.”
Miki felállt, szinte komótosan.
„Te most komolyan… te beleszólsz ebbe? A testvéred életébe?”
Zsófi elnevette magát, de keserűen.
„Valakinek észnél kell lennie. Te egyszer már tönkretetted őt. Nem fogod még a fiát is.”
Rita egy szót sem szólt. Csak állt. A fürdőköpeny szorosabbra húzva, a haja csöpögött, a keze remegett.
„Tomi, kicsim, gyere ide” — mondta végül halkan.
A fiú visszanézett Mikire, majd lassan, kicsit bizonytalanul visszasétált anyjához. Miki nem szólt. Csak állt. És először — talán először — nem tudta, mit mondjon.
„Menj haza, Miki” — mondta Rita. — „Majd a bíróság eldönti, mit érdemelsz.”
Miki bólintott. Lassan felvette a kabátját. A kisfiú még egyszer hátranézett rá.
„A kutyát… azért ne felejtsd el.”
Miki halványan elmosolyodott.
„Nem fogom.”
Majd kiment. És becsukta maga mögött az ajtót.