A nokedlit igazi magyar ételnek tudjuk, holott német és osztrák hatásra terjedt el nálunk, mint annyi más étel – persze magyarosítva.
Olyannyira elterjedt, hogy manapság sok ételt már el sem tudunk képzelni e nélkül. Ugye, hogy a pörkölt ezzel az igazi…?
Amúgy még az sem biztos, hogy osztrák hatásra ismerkedtünk meg vele, mert vannak akik úgy gondolják, hogy Mátyás felesége, Aragóniai Beatrix itáliai szakácsai készítették még eredetileg a gnocchi-t, ami krumplit is tartalmaz, idővel pedig elhagytuk belőle a burgonyát, és maradt a tojás, és a liszt keveréke, mely jelen esetben tökéletes elegyet alkot, és nagy munkától szabadítja meg a háziasszonyt, hisz nem kell gyúrnia, nyújtania – csak szaggatnia.
Neve amúgy a német kavics szóból ered – nyilván nem véletlen. Kinézetre valóban ahhoz húz a legjobban.
És hiába annyira egyszerű étel – mégis ezt is el lehet rontani – ami szinte hihetetlen, de majd mindenkivel megeshet.
Nem sok dologban hibázhatunk.
Két lehetőségünk van.
Vagy a tészta sűrűségét toljuk el, vagy pedig nem elég forró a víz amibe szaggatjuk. Ide tartozik még az is, amikor túl sok tésztát szaggatunk a vízbe, ezért az eleje már túlfő akkor, amikor még a végét szaggatjuk.
Van, aki tesz a nokedlibe zsiradékot – valójában ez fölösleges, de mindenki saját maga tudja, hogy mi neki a természetes.
Az meg, hogy mivel szaggatjuk – teljességgel lényegtelen. Ahogy a leggyorsabb számunkra a művelet.
Hozzávalók :
30 dkg liszt
1-2 tojás – ha nagyon apró akkor kettő
só egy jó csipetnyi
és víz
Hogy mennyi, az majd akkor dől el, mikor elkezdjük készíteni. Egy fél pohárnyi vizet nyugodtan adhatunk hozzá alapból, csomómentesre keverjük, aztán fokozatosan addig adunk hozzá még a vízből – apránként ellenőrizve az állagot – amíg a fakanalat az edény alján végighúzva szétnyílik a tészta, aztán utána lassan záródik. Ha ilyen, akkor minden rendben. Tegyük le kicsit pihenni. De csak addig, míg a főző víz felforr.
Ez sem mindegy, hogy mennyi. Ennyi galuskát két liternél kevesebb vízben ne főzzük, de inkább több legyen. A vizet sózzuk szintén ízlés szerint. A sótlan galuska nem jó ízű. Mint ahogy a főtt tésztákat is sós vízben főzzük még az édes tésztákhoz is, itt is fontos a só.
Lényeges, hogy a galuskát csak lobogó vízben kezdjük el főzni. Nem buborékozóba – mert az még csak 60 fok körüli, nem csak épp itt-ott mocorgóban, mert még az sincs 100 fok. Várjuk meg, míg zubog a víz. Akkor lesz tökéletes az eredmény.
30 deka lisztből készült galuskánál többet egy vízbe ne főzzünk ki. Ha szaggatás után a kis “kavicskák” feljöttek a felszínre mind, számoljunk vagy ötig saját magunk megnyugtatására, aztán vegyük le a tűzről és szűrjük le az egészet, utána pedig öblítsük.
Majd jön egy kis zsiradék, átkavarjuk vele, és kész is.
Ha több galuskát szaggatunk mindig másik vizet forraljunk hozzá, hisz az előző már keményítős. Ha abban főznénk ki a kis tésztákat – hiába vigyáznánk minden mozzanatra, szétfőtt állagúnak tűnne a rátapadt keményítő miatt.
Ha levesbetétet akarunk, akkor kicsit keményebbre készítsük. Ilyenkor nem árt, ha harmadrészben réteslisztet használunk hozzá. És itt is csakis lobogó vízbe (levesbe) szaggatjuk a főzési folyamat legvégén.
