A nagymamám már 87 éves, de ezt neki valahogy senki nem szólt. Még mindig ő kel fel elsőként, gondozza a kertet, eteti a tyúkokat, és ha valaki megpróbál segíteni neki, úgy néz rá, mintha személyes sértés lenne. A kapát úgy szorítja, hogy egy fiatalember is megirigyelné, és a kendője meg a köténye nélkül szinte elképzelhetetlen.
A múlt hétvégén leutaztam hozzá, hogy besegítsek egy kicsit a ház körül. Legalábbis ez volt a terv. A valóságban inkább én loholtam utána, miközben ő végezte a munkát, én pedig összeszedtem a tojásokat és próbáltam úgy tenni, mintha nélkülözhetetlen lennék.
Miután végeztünk, leültünk a diófa alá beszélgetni. A nagyi természetesen végigvette a falu legfrissebb híreit, ki mit ültetett, ki veszett össze kivel, és persze Mariska néni sem maradhatott ki a történetekből. Már ismertem a menetrendet: előbb-utóbb biztosan szóba kerül valamilyen fájdalom is.
Nem kellett sokáig várni.
– Jaj, elkezdett fájni a bal lábam… – sóhajtott fel, miközben megdörzsölte a térdét.
Próbáltam megnyugtatni.
– Ugyan, nagyi! Egész délelőtt dolgoztál a kertben. Ráadásul 87 éves vagy, ilyenkor ez már teljesen természetes.
A nagyi rám nézett, elmosolyodott, majd olyan magabiztossággal válaszolt, hogy egy pillanat alatt elfogyott minden érvem.
– Ne beszélj már butaságokat! A jobb lábam is 87 éves… az mégsem fáj!
Néhány másodpercig csak néztem rá, aztán kitört belőlem a nevetés. Be kellett látnom, hogy ezzel a logikával egyszerűen nem lehet vitatkozni.
Van valami különleges a nagymamák bölcsességében. Néha egyetlen mondattal képesek úgy helyretenni minket, hogy arra még órákkal később is mosolyogva gondolunk vissza. Ez a válasz is pontosan ilyen volt – egyszerű, zseniális és felejthetetlen.
