Priya mindössze huszonöt éves volt, amikor a férje elhagyta.
A férfi munkát vállalt egy idegen országban, de többé nem kereste a kapcsolatot vele.
Priya gyakran sírt, mégis minden reggel szeretettel főzte meg a zabkását anyósának.
Amma, az anyósa, agyvérzést kapott és teljesen ágyhoz kötött lett, mindenben Priyára szorult.
Sokan tanácsolták neki, inkább térjen vissza a saját családjához, kezdjen újra mindent.Priya viszont mindig csak mosolygott.
Amma a házasság első napjától úgy bánt vele, mint a saját lányával.Amikor Priya súlyos beteg volt, Amma egész éjjel mellette virrasztott, figyelte az orvosságát és a meleg vizet.Ha Priya valaha is elkeseredett vagy elveszettnek érezte magát, Amma szorosan fogta a kezét és halkan mondta:
„Itt vagyok neked, lányom.”
Ezért Priya maradt.
Minden nap főzött, takarított, mosta Amát, segített neki tornázni, és megetette.
Ha kint megcsípett a hideg, Priya olajos masszázzsal melegítette át Amma végtagjait, betakarta, hogy jól aludjon.
A legfáradtabb napján is elkészítette Amma kedvenc zabkását, lassan kanalazva adta neki, míg Amma hálásan, szavak nélkül nézett rá.
Elrepült húsz év.
Priya hajában megjelentek az ősz szálak.
A szomszédok ámulattal súgták össze:
„Ki képes erre ebben a világban?”
Több férfi megpróbálta elnyerni Priya kegyeit.
Ő mindannyiszor kedvesen nemet mondott:
„Amíg Amma él, én nem hagyhatom el őt.”
Aztán egyszer Amma egészsége rohamosan romlani kezdett.
Magához hívta Priyát, remegő kézzel szorította meg a kezét, és halkan szólt:
„Köszönöm, gyermekem… De valamit sosem mondtam el neked.”
Priya közelebb hajolt, visszatartotta a lélegzetét.
Amma fáradt hangon folytatta:
„Amikor a férjed válópert indított, kérte, hogy írjam alá a papírokat.
Nem tettem meg. Erre dühösen elment.
Pár évvel ezelőtt baleset érte kint.
Meghalt.
A hamvait visszaküldték… itt őriztem az oltár alatt.”
Priya szíve összeszorult, de már nem sírt.
Amma még hozzátette:
„A szekrényben ott van a földház papírja, már a te neved van rajta.
Soha nem volt lányom, de mégis úgy szerettelek, mint a sajátomat.”
Amma szelíden elaludt örökre.
A temetésen az egész falu eljött búcsúzni.
Priya térdre rogyva gyászolta, hangtalan könnyekkel.
Pár nappal később, Priya kinyitotta a szekrényt.
A szerződés mellett egy megtakarítási számlát is talált: több mint kétmillió rúpia volt rajta.
Amma évekig gyűjtögetett titokban:
kiadta a telek hátsó részét, eladta a kiskertje zöldségeit, félretett a nyugdíjából – mindent Priya nevére.
Amma halálának első évfordulóján Priya felújította a házat.
A kert elejében apró boltot nyitott, neve ez lett:„Amma zabkásaháza”.
A vendégek csak annyit fizettek, amennyit tudtak.
Volt, aki semmit sem fizetett.
Mikor megkérdezték, miért nem adja drágábban, Priya csak mosolygott:
„Amma a zabkásán élt, amit én főztem neki.
Most én ebből élek, miközben segítek másoknak.
Ez már elég nekem.”
Aznap délután megtelt az egész ház.
A sarokban egy reszkető, idős asszony lassan ette a forró zabkását.
Felnézett és azt mondta:
„Gyermekem, ez a zabkása mennyei. Lélekmelengető.”
Priya szemében könnyek csillantak, eszébe jutott Amma.
Közelebb hajolt, és halkan suttogta:
„Asszonyom… ebben a zabkásában benne van az összes szeretet, amit kaptam.”
