A fiatal nő becsmérelte az öregeket, minden rosszat az ő nyakukba varrt, ám egy idős hölgy olyat mondott neki, azon biztosan elgondolkodik.
„Nemrég egy szupermarketben vásároltam, amikor a fiatal pénztáros hölgy azt javasolta nekem, hogy inkább a saját táskáimat használjam, mert a műanyag zacskó nem környezetbarát. Elmondtam neki, hogy „az én időmben nem volt még ez a „zöld” dolog.
A hölgy azt válaszolta, hogy „azért van ma ezzel problémánk, mert az Önök generációja nem törődött eléggé azzal, hogy a környezetet megóvja a jövő nemzedékének”.
Elgondolkodtam, aztán mesélni kezdtem a pénztárosnak, hogyan is volt a ‘mi időnkben’:
Annak idején visszavittük a tejesüvegeket, üdítősüvegeket és sörösüvegeket a boltba. A boltból visszakerültek az üzembe, ahol mosás és sterilizálás után újratöltötték őket. Így voltak mindig újrahasznosítva. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.
A lépcsőn gyalog jártunk, mert nem volt mozgólépcső minden boltban és irodaházban. Gyalog mentünk a boltba, nem pattantunk be a 300 lóerős verdánkba, valahányszor volt valami elintéznivalónk kétsaroknyira. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.
Annak idején kimostuk a gyerekpelenkát, mert nem volt még eldobható pelenka. Sokat mostunk kézzel, mert nem volt még mosógép. A ruhát szárítókötélen szárítottuk, nem pedig egy 240 voltot zabáló masinában. A szél- és a napenergia szárította a ruhákat a mi időnkben. A gyerekek a testvéreiktől örökölt ruhákban jártak, nem kaptak mindig vadonatúj göncöket. Kötöttünk, horgoltunk a szabadidőnkben, hogy a gyerekeink szépen járjanak. Ezek a ruhadarabok generációról generációra öröklődtek.
Alig keletkezett hulladék a háztartásban, aki vidéken élt, nem is volt kukája. Alig volt műanyag a háztartásban. A maradék étel pedig nem romlott ránk, hanem megették a jószágok. Micsoda húsa volt a házi csirkének!
De a pénztáros hölgynek igaza van, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.’
