Gyereket nevelni elméletben mindenki tud, csak a gyakorlattal szoktak meggyűlni a bajok. Ugyanis minden gyerek más, és minden szülőnek megvan a saját elképzelése, elve, nevelési stílusa, amire esküszik. Tény, hogy a mai túlpörgő, túlinformált, okoskütyükkel túldekorált társadalmunkban művészet lassítani.
A gyerekeink is „így születnek” – aktívabbak, gyorsabbak, képtelenek egy helyben ülni, türelmesnek lenni. De hibáztathatjuk őket ezért? Nem. Akkor magunkat? Talán. Lényeg, hogy mindenképp hibázni fogunk. Valahol el fogjuk rontani. Mert ahogy tökéletes ember sincs, úgy tökéletes szülő sem lesz. Lehetünk viszont okosak, észszerűek, és meg kell tudnunk húzni a határt.
„Terapeuta vagyok, és évek óta dolgozom gyerekekkel, szülőkkel és tanárokkal. Úgy vélem, hogy a modern gyermekek generációja sok szempontból megalázó” – foglal állást a témában Răzvan Danc, aki 2016-ban diplomázott le újságírásból, 2019-ben lett pedagógus, és gyakorlatilag harmadik éve, hogy nevelési terapeuta is egyben.
A szakember úgy véli: „mint tudjuk, az agyunk alkalmazkodóképes. A környezetnek köszönhetően ’erősebbé’ vagy ’gyengébbé’ tehetjük. Úgy vélem, hogy a jó szándék ellenére sajnos rossz irányba fejlesztjük gyermekeink agyát” – fogalmaz Danc, és ki is fejti, pontosan mire gondol.
Szakmai szemmel megítélve, ha egy gyerek megkap mindent, amit akar, és abban a pillanatban, amikor akarja, ez rövidtávon boldoggá teszi őt, hosszútávon viszont csak árt neki. De ha változtatunk a stratégián, és például az „Éhes vagyok!” követelésre egy „Mindjárt készítek neked valami ennivalót” válaszoljuk az azonnali cselekvés helyett, akkor megtanítjuk őket a várakozásra.
„Az igények kielégítésének késleltetése – a jövőbeli siker egyik kulcstényezője. A szükségletkielégítés késleltetésének képessége – a stressz alatti működés képességét jelenti. Gyermekeink pedig egyre kevésbé felkészültek arra, hogy megbirkózzanak a stresszhelyzetekkel, még a kisebbekkel is. Gyakran látjuk, hogy a gyerekek képtelenek késleltetni a vágyaikat az osztálytermekben, a bevásárlóközpontokban, az éttermekben és a játékboltokban, amikor azt hallják, ’nem’, mert a szülők arra tanították az agyukat, hogy azonnal megkapják, amit akarnak” – érvel Danc.
A fiatal szakértő arra is kitér, sok szülő miért szoktatja rá idejekorán a csemetéjét az tévézésre, okostelefonozásra, tabletezésre.
„Sok a tennivalónk, ezért adunk a gyerekeknek olyan kütyüket, amelyek lefoglalják őket. Sajnos a kütyük felváltották a szabadban tett sétákat. Ezenkívül a technológia miatt a szülők kevésbé tudnak kapcsolatba lépni a gyerekekkel. Az a telefon, amelyik helyettünk ’ül’ a kicsivel, nem fogja megtanítani őket kommunikálni. Az agy olyan, mint az izmok, amelyeket edzeni kell. Ha azt akarod, hogy a kisgyermeked biciklizni tudjon, tanítsd meg neki. Ha azt akarod, hogy türelmes legyen, meg kell tanítanod neki, hogy türelmes legyen. Ha azt szeretnéd, hogy kommunikáljon, segítened kell neki a szocializációban. Ugyanez vonatkozik minden készségre. Nincs különbség!” – állítja Răzvan Danc.
A terapeuta hozzáteszi, a fent említett eszközökkel, a szülők egy mesterséges világot teremtenek a gyermekeiknek, melyben nincs unalom, nincs megállás. Csakhogy a való élet kicsit más.
„Amint a gyermek elhallgat, újra rohanunk, hogy szórakoztassuk, mert úgy érezzük, hogy nem teljesítjük szülői kötelességünket. Két különböző világban élünk: ők a ’szórakozás világában’, mi pedig a ’munka világában’. Miért nem segítenek a gyerekeink a konyhában? Miért nem szedik össze a játékaikat? Ez monoton munka, amely az agyat arra edzi, hogy unalmas feladatok elvégzése közben működjön. Ez ugyanaz az ’izom’, amit az iskolában kell megtanulniuk használni” – világít rá Danc.
A fiatalember kihangsúlyozza, azért, hogy a „kütyük ingyenes bébiszitterekké váltak a gyermekeink számára” komoly árat fizetünk majd, később.
„Gyermekeink idegrendszerével, figyelmével és a vágyak kielégítésének késleltetésére való képességével fizetünk. A mindennapi élet a virtuális valósághoz képest unalmas. A virtuális valósággal töltött több óra után a gyerekek egyre nehezebben dolgozzák fel az információkat az osztályteremben, mivel hozzászoktak a videojátékok által nyújtott magas szintű stimulációhoz. A gyerekek alacsonyabb ingerültségi szint mellett nem képesek feldolgozni az információkat, és ez negatívan befolyásolja a tanulmányi problémák megoldására való képességüket. A technológia érzelmileg eltávolít minket gyermekeinktől és családunktól. A szülők érzelmi elérhetősége a fő tápanyag a gyermekek agya számára. Sajnos fokozatosan megfosztjuk ettől gyermekeinket” – kongatja meg a vészharangot a terapeuta.
Răzvan Dancnak arról is megvan a véleménye, hogy mihez vezetnek a fent elhangzott hibás módszerek: a gyerekeink fogják uralni a világunkat. Azt állítja, azzal, hogy a szülők mindent megadnak a gyerekeiknek, amit csak akarnak (és ami nem feltétlenül jó nekik), rossz üzenetet is közvetítenek nekik: a kicsik így azt „tanulják, bármit megtehetnek, amit csak akarnak. Sajnos ahhoz, hogy elérjük céljainkat az életben, gyakran azt kell tennünk, ami szükséges, nem pedig azt, amit szeretnénk. Ha egy gyermek diák akar lenni, tanulnia kell. Ha futballista akar lenni, minden nap edzenie kell. Gyermekeink tudják, hogy mit akarnak, de nehezen teszik meg, ami a céljuk eléréséhez szükséges. Ez pedig megvalósíthatatlan célokhoz vezet, és csalódottan hagyja őket” – vélekedik a fiatalember, akinek természetesen (még) nincs gyereke. De amiről beszél, az mindenképp megfontolandó.
