Azt hittem, egy elegáns első randin már semmi sem érhet váratlanul. Aztán a partnerem a legdrágább fogást kérte ki, majd közölte, hogy esze ágában sincs fizetni. Abban a pillanatban el kellett döntenem, meddig vagyok hajlandó elmenni a türelem, az önbecsülés és a korrektség határán.
Harminckét évesen úgy gondoltam, már kiszúrom a bajt, mielőtt rám szakad. Jó lenne azt mondani, hogy Kláránál rögtön láttam a jeleket. Az igazság viszont az, hogy annyira szerettem volna, ha ez az este jól sikerül, hogy inkább félrenéztem.
Már jó ideje nem randiztam. Az utolsó komoly kapcsolatom csendben ért véget, lassan, nagy jelenetek nélkül. Az utána következő hónapok nem voltak kifejezetten magányosak, inkább csak üresek. Dolgoztam napközben, este pedig olyan régi magyar krimisorozatokat néztem újra, amiket már fejből ismertem. Közben a barátok is egyre ritkábban írtak, mert mindenkinek sok dolga volt, vagy már házas volt, esetleg mindkettő.
A nővérem, Éva volt az, aki végül rábeszélt, hogy próbáljam meg újra.
„Túl rendes vagy ahhoz, hogy mindig otthon ülj, Ernő. Menj el randizni. Nem világvége az egész.”
Egy esős csütörtökön letöltette velem a társkereső alkalmazásokat, aztán a konyhapultnál ülve huzigáltuk a profilokat, és annyit nevettünk, hogy már fájt a hasam.
„Hű, ezek a nők aztán tudják, mit akarnak” – mondta.
„És szerinted én csak úgy írjak rá valakire?” – kérdeztem, félig szórakozva, félig bepánikolva.
„Persze. Nem kell ezt túlgondolni.”
Aztán összepárosodtam Klárával, és rögtön feltűnt, hogy más, mint a többiek. Magabiztos volt, csinos, és gyorsan válaszolt. Ráadásul szellemesebben, mint én. Rögtön cikizni kezdte az egyik profilképemet, azt, amelyiken egy balatoni horgászaton pózolok, túl komoly arccal egy szombat reggelhez képest.
Azt írta:
„Nagy fogás vagy életközepi válság?”
Én ezt válaszoltam:
„Miért ne lehetne mindkettő?”
És ezzel el is indult a beszélgetés.
Néhány napnyi üzenetváltás után Klára vetette fel, hogy vacsorázzunk együtt.
„Legyen valami kicsit különleges. Rövid az élet, élvezni kell.”
Ezen azért megálltam egy pillanatra. Már volt részem olyan randiban, ahol a „kicsit különleges” végül azt jelentette, hogy kínos csendben bámuljuk a számlát. Ezúttal viszont tisztázni akartam a dolgokat.
Megírtam neki:
„Csak hogy egyértelmű legyen, első randin általában felezem a számlát. Szerintem így egyszerűbb, és mindketten tudjuk, mire számítsunk.”
Kevesebb mint egy perc múlva jött a válasz:
„Teljesen fair. Semmi gond.”
Ettől megnyugodtam. Azt mondtam magamnak, hogy talán most végre normális emberrel találkoztam. Klára választotta a helyet, egy elegáns belvárosi éttermet, ahol a falon a régi Budapest képei lógtak, és az étlapon az árakat csak akkor vetted észre, ha nagyon figyeltél.
Korábban érkeztem, ezért leültem a pulthoz, és úgy tettem, mintha a borlapot tanulmányoznám. A csapos rám nézett.
„Vár valakit?”
Bólintottam.
„Első randi.”
Elvigyorodott. „Online?”
„Ennyire látszik?”
„Csak azért, mert hárompercenként a telefonját nézi.”
Mielőtt bármit mondhattam volna, megszólalt mögöttem egy hang.
„Ernő?”
Megfordultam, és ott állt Klára. Hosszú haj, piros ruha, széles mosoly. Az a fajta belépő volt, amire az egész helyiség felfigyel. Majdnem fellöktem a bárszéket, úgy álltam fel.
Leültünk az asztalhoz, Klára pedig körbenézett.
„Nagyon jó ez a hely. Van tiszai süllő is. Imádom a süllőt. Ugye nem vagy allergiás, Ernő?”
„Nem, csak néha pánikolok az étlap láttán.”
Megérkezett a pincérnő, Maja. Átadta az étlapokat, de Klára alig pillantott rá a sajátjára.
„Már tudom, mit kérek. A süllőt szeretném, kapros-tejfölös mártással. És még kérek plusz mártást külön is.”
Maja lejegyezte, majd felém fordult.
„És önnek?”
„Nekem a csirkemellet, legyen szíves. Italnak pedig víz elég lesz.”
Klára hátradőlt.
„Ez az első randid a netről?”
„Nem az első, csak az első jó ideje” – mondtam.
Beszélgettünk, és egy ideig tényleg úgy éreztem, talán rosszul ítéltem meg őt.
A vacsora végére már majdnem teljesen ellazultam. Maja leszedte a tányérokat, aztán letette közénk a számlát.
Klára rá sem nézett. Én viszont igen. Már a süllő önmagában 40 ezer forint volt. Erre jött még a bor, a desszert és a köretek.
Elővettem a bankkártyámat.
„Rendben, akkor felezzük, ahogy megbeszéltük.”
Klára hátradőlt, és úgy mosolygott, mintha valami viccet mondtam volna.
„Én nem fizetek.”
Csak néztem rá.
„Tessék?”
„Te vagy a férfi. A férfi fizet. Nálam ez mindig így szokott lenni.”
Azonnal felforrósodott a fülem.
„De hát előre megbeszéltük, hogy felezünk.”
Felpillantás nélkül görgette a telefonját.
„Persze, de nem gondoltam, hogy ezt komolyan is mondod. A férfiak általában nem szokták.”
Pár másodpercig teljes csend lett. Ismerős érzés tört fel bennem. Mégis nyugodt maradtam.
„Én komolyan gondoltam” – mondtam halkan.
„Most tényleg képes vagy jelenetet csinálni egy vacsora miatt, Ernő? Itt mindenki előtt?”
„Miért nekem kellene szégyellnem magam azért, mert azt kérem, amiben megegyeztünk?”
Maja újra odalépett az asztalhoz. Már messziről látszott rajta, hogy érzi a feszültséget.
„Minden rendben?”
Klára gyorsan rámosolygott. „Persze. Csak egy kis félreértés van.”
Én a pincérnő szemébe néztem.
„Előre megbeszéltük, hogy felezzük. Most pedig azt mondja, nem hajlandó fizetni.”
Klára felhorkant.
„Őszintén, ebből csinál ügyet a semmiből. A férfiak fizetnek a randin. Ez így szokás.”
Maja egy pillanatig Klárát nézte, aztán megszólalt.
„Azt hiszem, emlékszem önre. Nem járt itt két hete is? Ugyanez az asztal, csak másik férfival?”
Klára azonnal megfeszült. „Micsoda? Nem.”
Maja arca rezzenéstelen maradt.
„Süllőt rendelt akkor is, igaz? És akkor is hasonló vita volt a számla körül. Az a férfi a saját részét kifizette, aztán elment. Ön pedig nem fizetett.”
A körülöttünk lévő asztaloknál elhalkult a beszélgetés. Láttam, ahogy Klára magabiztossága megreped.
„Biztos összekever valakivel.”
„Nem szoktam elfelejteni az arcokat. Egy pillanat, szólok az üzletvezetőnek.”
Néhány perc múlva odajött az üzletvezető.
„Hölgyem, ma este rendeznie kell a saját részét. Emellett az előző látogatásból is maradt rendezetlen tartozása.”
Klára arca teljesen elsápadt.
„Ez nevetséges.”
„Ha vitatni szeretné, természetesen megteheti, de távozás előtt ezt rendezni kell.”
A megkönnyebbülés szinte azonnal átjárt.
„Én külön szeretnék fizetni, legyen szíves. És szeretnék borravalót is adni Majának.”
Klára idegesen kezdett kutatni a táskájában.
„Simán kifizethetted volna, Ernő. Most már tényleg nagyon kínos ez az egész.”
Megráztam a fejem.
„Nem a pénzről szól, Klára. Hanem arról, hogy hazudtál.”
Amikor Maja visszajött, odaadtam a kártyámat. Klára is átnyújtotta a sajátját, szoros állkapoccsal. Maja néhány másodperc múlva visszanézett rá.
„Sajnálom, ezt a kártyát elutasította a rendszer.”
Klára még sápadtabb lett.
„Ez biztos csak valami banki hiba.”
Remegő kézzel elővett egy másik kártyát. Az már működött, de addigra minden összeomlott körülötte. A korábbi fölénye nyomtalanul eltűnt. Odakint hűvös volt a levegő, a város fényei pedig csillogtak az eső utáni aszfalton. Nem egyből mentem haza. Inkább Éva lakása felé indultam.
Tíz perc múlva már a konyhájában ültem, miközben a fagyasztóban keresgélt fagyi után.
„Na, mesélj. Úgy nézett ki, mint a képein, vagy átverés volt az egész?”
„Úgy nézett ki. Sőt, eleinte azt hittem, még jó este is lesz belőle.”
Elmeséltem mindent. Éva rögtön közbevágott.
„Ugye nem fizetted ki helyette?”
„Nem.” Belekóstoltam a fagyiba, és szinte egyszerre éreztem a hideget meg a megkönnyebbülést. „A pincérnő felismerte. Kiderült, hogy Klára ezt nem először csinálja.”
Éva elkerekedett szemmel nézett rám.
„Komolyan? Szóval sorozatban jár süllőzni más pénzén?”
Felröhögtem.
„Valami ilyesmi. Az egyik kártyáját még el is utasították. Ritkán örültem ennyire egy kínos csendnek.”
Éva megrázta a fejét, aztán oldalba bökött.
„Büszke vagyok rád, Ernő. Végre nem hagytad, hogy átnézzenek rajtad.”
Elmosolyodtam.
„Furcsa érzés, de régóta most először érzem úgy, hogy legalább én tisztelem magam.”
Összekoccintotta a kanalát az enyémmel.
„Na, ez számít igazán. Most pedig edd meg a fagyidat.”
Mindketten nevettünk, és ez a nevetés valahogy könnyebbé tette az egész estét.
