Egy ekkora hátsót még egy repülő sem tudna kikerülni!

– Timi, te megint dugót okoztál! A hátsód akkora, hogy még egy repülő sem tudna kikerülni! Egész nap nyalogattad a tányérodat! – harsant fel egy fiú hangja.

A szavai vihart kavartak – a nevetés hangosabb volt, mint valaha.

Tímea behunyta a szemét, és legszívesebben eltűnt volna a föld színéről. Nem akarta hallani a gúnyolódást, nem akarta látni a lenéző arcokat. Nem tudták, hogy ő és az anyukája alig jöttek ki a nyugdíjból, hogy csak olcsó félkész ételekre futotta, és hogy az ő testsúlya nem csupán lustaság eredménye volt.

Igen, sportolhatott volna, változtathatott volna az étrendjén, de rengeteget dolgozott, mert megígérte apjának, hogy diplomát szerez, és soha nem hagyja magára az édesanyját.

A tanulás sem volt egyszerű. Az anyja alacsony nyugdíja, az állandó vizsgaidőszakok, az éjszakai műszak – ezek mellett más már rég összeroppant volna. De Timi nem tört meg. Igaz, lefogyni sem tudott – épp ellenkezőleg: egyre kerekebb lett.

A nevetés lassan elcsitult. Úgy tűnt, biztonságos kijönnie a raktárból. De amikor kinyitotta az ajtót, újra belebotlott a pincérekbe.

– Timi, épp hozzád tartottunk – mondták vigyorogva.

Timi gyanakodva nézett rájuk. Nem várt semmi jót.

– Minek?

Összenéztek. Timi tudta, hogy megint valami gúnyos játék következik. A fejében visszhangoztak apja szavai: „Te vagy a legokosabb, a legszebb. Még ha fáj is, küzdj. Mosolyogj, és ne add fel!”

– Ha van mondanivalótok, mondjátok innen! – felelte keményebben, mint ahogy érezte magát.

– Holnap buli lesz a műszak után. Bezárunk korábban pár órára. Mindenki jön a párjával. Te is jössz? Vagy inkább… ja, hát nincs is kivel! Komolyan, ki akarna egy hordóval randizni?

Nevettek, de ekkor megjelent az üzletvezető.

– Mi ez a cirkusz?! Az emberek leestek a székről a röhögéstől! Takarodjatok vissza a terembe!

A fiatalok szétszéledtek, Timi pedig kiszaladt a hátsó udvarra. Volt pár perce, hogy levegőhöz jusson. Próbált megnyugodni, de a könnyei kibuggyantak. Tényleg nem volt barátja. Talán tényleg mindenki másnak volt igaza. Tényleg kövér, szerencsétlen, akit senki sem szeret.

„Muszáj tennem valamit” – gondolta. „Ne egyek egyáltalán? Vagy menjek orvoshoz? De ugyan mit mondana? Diéta, mozgás. És miből fizetem ki?”

– Apu, mit tegyek? Ha holnap nem megyek be egy fiúval, mind kiröhögnek…

Ekkor köhögést hallott a bokrok felől. Már sötétedett, és Timi nem is gondolta volna, hogy van ott valaki. Megijedt, hátrébb lépett.

– Bocsánat, nem akartam megijeszteni – szólalt meg egy férfi a sötétből. – Csak… nem bírom nézni, ha egy nő sír. Segíthetek valamiben?

– Nem hiszem – sóhajtotta Timi. – Rám nem lehet segíteni. Te is úgy nézel ki, mint akinek nagyobb bajai vannak, mint nekem.

A férfi egy közeli padra mutatott:

– Leülhetek?

Leült, majd egy kis szünet után mesélni kezdett:

– Tudod… egy éve ébredtem fel egy pincében. Semmire sem emlékeztem. Sírni kezdtem a félelemtől. Aztán rájöttem: a sírás semmin nem változtat. Volt életem valamikor. De már senki nem ismert fel. Azt hittem, nincs senkim. A rendőrségnél próbáltam új iratokat kérni, de durván elzavartak. Most… gyakorlatilag senki vagyok.

– Láthatatlan – mondta halkan Timi.

– Az a furcsa, hogy beszélni tudok, enni is… de nem tudom, ki vagyok.

Timi hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte:

– Hogy hívnak?

– Nem emlékszem. Nevezz, ahogy akarsz.

– Az én nevem Timi. Lehet, hogy segíthetnél.

Tímea gyorsan vázolta fel az ötletét a férfinek, akinek az „Antal” nevet adta – így hívták az apját is. Antal egy pillanatig hallgatott, majd elmosolyodott:

– Ez egy kaland. Tetszik… de hogy menjek be egy étterembe ilyen ruhákban? Koldusnak nézek ki!

– Ne aggódj! Anyukám egy varázsló. Megfürdet, felöltöztet, és úgy nézel majd ki, mintha egyenesen Párizsból jöttél volna.

– Hát… akkor te szerencsés vagy. És apukád?

– Meghalt. De… emlékeztetsz rá. Ő is mindig azt mondta: küzdeni kell. Ha nem akarsz segíteni, megértem. De én harcolni akarok. És jó lenne, ha te is része lennél ennek.

– Az anyukád vajon elfogadna engem?

– Naná! Ő egy csoda. Gyere el hozzánk! Leírom a címet.

– Nem kell – mosolygott Antal. – Megjegyzem. A nevemre nem emlékszem, de a címek úgy ragadnak rám, mint a méz.

Tímea visszament dolgozni. Tudta, hogy hazudott, de remélte, senki nem jön rá, és végre nem marad egyedül.

Otthon mindent elmesélt az édesanyjának. Az anyja csak ennyit mondott:

– Timi, felnőtt nő vagy már. Támogatlak. De biztos vagy benne, hogy nem valami bűnöző az illető?

– Nem hiszem, anya. Szerintem csak nagyon szerencsétlen. De kedves. És te vagy a legjobb anya a világon!

– Hát… az biztos, hogy te vagy a legédesebb teher – mosolygott az anyja.

Másnap este Antal pontosan érkezett. Egy pillanatig tétovázott az ajtó előtt, majd levette a cipőjét, és mezítláb lépett be a hófehérre takarított előszobába. Tímea elmosolyodott:

– Semmi gond, a lényeg, hogy eljöttél! A többit majd megoldjuk. Csak az a fontos, hogy minden jól sikerüljön ma este.

– Hogy is csalódhatnék rád? Én…

– Állj, még ne kezdj szerepet játszani – nevetett Timi. – Még nem vagyunk ott! El kell hitetnünk mindenkivel, hogy tényleg egy pár vagyunk. Harmonikus, boldog pár.

Az édesanyját kerekesszékben tolták ki a szobából. Antal kissé hátrahőkölt, de aztán odalépett hozzá, és udvariasan bemutatkozott:

– Jó estét kívánok! Antal vagyok.

– Örülök a megismerkedésnek – bólintott az asszony. A tekintete vizsgálódó volt, de nem ellenséges. Mióta gerincsérülése miatt tolókocsiba kényszerült, nehezen bízott meg az emberekben. De Antal más volt. Őszinte.

Az este elérkezett.

Az étteremben már mindenki ott volt. A tulajdonos évfordulót ünnepelt, minden dolgozó jelen volt, és mindenki, aki számított. A légkör ünnepi volt – de Timi tudta, hogy sokan csak az ő megalázására készülnek. Csak azt várták, hogy egyedül jelenjen meg. Hogy ne legyen kísérője.

Reggel Antal elkísérte őt a munkahelyéig.

– Ott leszek hétre.

– Várni foglak.

– Ó, elhiheted, én is várlak. És Timi… gyönyörű vagy ma este.

– Egyedül vagyok itt. Kit hívsz úgy, hogy „gyönyörű”?

– Téged.

Timi érezte, hogy elpirul. De valami furcsa történt vele: nem zavarták a bókok. Sőt. Jólesett. Rég érezte magát ennyire… nőnek.

A vacsoránál, amikor megérkeztek, a kollégák elnémultak. A főnök kérdezte elsőként:

– Timi, te egyedül jöttél?

– Nem. Antal nemsokára itt lesz.

És valóban: Antal már az ajtóban állt. Elegáns volt, határozott, és amikor Timihez lépett, kézen fogta, mint egy hercegnőt.

A kollégák döbbenten néztek. Most senki sem nevetett. Senki sem gúnyolódott.

A buli közepén a pletykás kolléganő, Nóri, odaosont Antalhoz.

– Táncolunk egyet?

– Köszönöm, de én csak a barátnőmmel táncolok – felelte hűvösen, és Timihez lépett.

Antal egész este mellette maradt. Timi látta, hogy a főnök figyeli őket. De nem csak ő – mások is. Volt valami Antalban, ami szemet szúrt. Egyesek ismerősnek találták. Mások mintha valamit sejtenének.

– Olyan érzésem van, mintha átvizsgálnának – súgta Antal. – Egyik-másik úgy néz rám, mintha szellemet látnának. Egy pár még hátrébb is húzódott, mikor elmentem mellettük. Meneküljünk?

Timi bólintott.

A fojtott feszültség elől kimentek az előtérbe.

– Próbáljuk meg újra a hivatalos iratokat – mondta Timi. – Segítek, mindenben. Új életet kezdhetsz. Azt lehetsz, aki csak akarsz.

Antal megfogta a vállát:

– És ha megkapom a papírokat… hozzám jössz feleségül?

Timi megdöbbent, majd halkan válaszolt:

– Ez egy „igen”.

– Úgy érted… tényleg igent mondasz?

Antal megcsókolta. Aztán kézen fogva távoztak. Csak ketten akartak lenni. Csak együtt.

Másnap visszamentek a munkahelyére, ahol a főnök vendégei még mindig ünnepeltek. Timi fáradtan sóhajtott:

– Annyira álmos vagyok…

– Nem kérhetnél egy estét szabadnapnak? Kimerült vagy.

– Bírom még.

Amikor Timi a parkolóra nézett, egy fekete autó gördült be. A főnök kiszállt belőle – de nem volt egyedül. Egy elegáns, ősz asszony és egy alacsony, öreg férfi kísérte.

Timi nem értette, kik lehetnek. A tömeg is kíváncsian nézett feléjük. Antal megfeszült.

– Szófia… – suttogta az idős hölgy.

Antal lassan, bizonytalanul közeledett hozzájuk.

– Anya…?

Az asszony megtántorodott, Antal elkapta. Az öreg férfi is melléjük lépett, és percekig csak ölelkeztek.

A főnök odasúgta Timinek:

– Tudtam, hogy ismerős valahonnan. A párom is mondta, hogy mintha rémlene neki az arca. Ez nem Antal… ő valójában Dénes Stupi. Egy milliárdos házaspár elveszett fia. Évekkel ezelőtt tűnt el, valami sötét ügy miatt.

Timi rájött: most már nincs helye itt. A többiek csak kinevetnék, hogy nem ismerte fel, hogy kivel volt. Mostantól minden más lesz. Ő csak egy senki… ő pedig egy milliomos.

– Mondd azt Nórinak, hogy beteg vagyok – suttogta Timinek, és hazaszaladt.

Otthon anyja csak ennyit kérdezett:

– Talán mégis komolyan gondolta, amit mondott?

– Már mit számít ez? – Timi újságot dobott az asztalra. A címlapon: „Szenzáció – megtalálták az évekkel ezelőtt eltűnt milliomos fiút!”

Anyja átölelte:

– Miért nem hiszel magadban, kicsim?

Este csengettek. Anyja nyitott ajtót – Antal állt ott, egy csokor virággal. Mellette az édesanyja, mögöttük testőrök, üzletemberek.

– Jó estét – mosolygott Antal. – A menyasszonyom elmenekült. Pedig azt mondta, hozzám jön, ha meglesznek a papírjaim. Most már megvannak.

Timi előjött a szobából:

– Miért jöttél vissza?

– Hogy elvigyelek feleségül.

– Ez valami vicc?

– Nem. Felnőttek vagyunk. Szeretlek. Őszintén.

– Engem? Hisz én…

– …csak több helyet foglalsz a szívemben. Bejöhetek?

Timi félrelépett. A szeme megtelt könnyel. Ránézett.

– Tényleg? Nem csak gúnyolódsz?

– Nem, Timi. Komolyan mondom.

Timi a vállára borult. Antal megsimogatta a haját.

– Így már jobb.

Az esküvőt ott tartották, ahol Timi korábban dolgozott. Most már tanult, és segített édesanyjának a gyógyulásban. Az orvosok bizakodók voltak – talán az anyja hamarosan újra járni fog.

Mert néha egy kitalált történetből lesz a legigazibb boldogság.