Menü Bezárás

Egy nő, lehet erős, lehet gyönge, lehet megalázott, szenvedhet, de akkor is… szeret!

Egy nő, lehet erős, lehet gyönge, lehet megalázott, szenvedhet, de akkor is... szeret!

Fotó: Pexels.com – A fotó csak illusztráció

Ma, hajnali öt óra, SMS hangra ébredtem. Az üzenet így szólt: Mancikám, ha valamikor, a nap folyamán ráérsz, légyszíves csörögjél rám! Fontos! Szeretettel ölel, a te vén barátnőd!

Csak a fél szemem volt nyitva és az is csak résnyire, éppen hogy belefértek a betűk. Ahogy elolvastam, az első gondolatom az volt, hogy majd reggel 8 után felhívom, most alszom még egy kicsit. Lehunytam a szemem és elkezdtem számolni a kisbirkákat : tíz, tizenegy, tizenke…, vajon mit akarhat? Most írta, vagy valahol bolyongott az éterben és mostanra érkezett meg? Ha most írta, akkor viszont ébren van.

Pár pillanatig hezitáltam, végül úgy döntöttem, hogy küldök egy SMS-t, és megkérdezem, ébren van-e? Válaszképpen pillanatokon belül megcsörrent a telefon.

Te miért nem alszol Mancikám? Ilyenkor minden normális ember alszik még! – közli nevetve.

A normálisak, azok minden bizonnyal igen. – válaszoltam.

Hogy vagy? Mi van veled? – kérdezem.

Szarul, sőt kurva szarul. – jön a válasz. – Ezt már nem úszom meg élve. – feleli.

Dehogynem! Ez is menni fog! Eddig még mindig sikerült! – mondtam.

Eddig igen, mert akartam… Mikor érsz rá egy fél órára, órára, valamennyi időre? – kérdezi.

Valamikor késő délután, ha az úgy jó neked. – felelem.

Nekem bármikor jó, itthon vagyok. Amikor ráérsz gyere, várlak.

Megígértem, hogy a délutáni órákban meglátogatom. Négy óra után megérkeztem hozzá. Kedves és elegáns volt, mint mindig is szokott, de mégis valami nagyon furcsa sápadtság és fájdalom volt az arcán és rengeteget vékonyodott. Látszott a szemén, hogy nagyon örül. Beinvitált. Frissen főzött kávéillat és sütemény illat terjengett a lakásban.

A kávé az enyém! A süti neked készül! Meggyes! – közli.

Leültünk egymással szembe, a hatalmas, kényelmes fotelekbe. Milyen pici és törékeny lett. Hirtelen félelem fogott el, nem akartam azt hallani, amit sejtettem! Kínos mosollyal, megjegyzi – Látod mi lett belőlem? Még pár hét, és teljesen elfogyok! Borzasztóan éreztem magam.

Most erre mit mondjak? Mondjam, hogy: á, dehogy, nagyon jól nézel ki – amikor ő is tudja, hogy nem igaz. És azt is tudja, hogy körülbelül mi vár rá, mert volt alkalma végignézni jó pár ember haláltusáját és elmúlását. Szerencsére nem várt választ, mert azonnal folytatta.

Látni akartalak és beszélgetni veled, míg még eszemnél vagyok. – mondta ezt ugyanazzal a fájdalmas mosollyal. Mindenkivel beszélni akarok még egyszer… talán utoljára… akiket szeretek és akikről azt érzem, hogy engem is szeretnek… Nem vagytok túl sokan. – egy újabb fájdalmas félmosoly, vagy inkább fintor.

Mindenkinek akarok adni egy jelképes ajándékot, most valahogy nem szeretem kimondani azt a szót, hogy emléket, mert nemsokára én is az leszek. Nem félek, de mégis van bennem valamiféle fájdalom. Nehezemre esik elköszönni az életemtől, pedig sokáig nem is szerettem, sőt, nem is akartam élni. S most mégis fájlalom, hogy ennyi volt. Későn jöttem rá, hogy ne vegyem túl komolyan. Későn tanultam meg élni. Valószínű én ilyen későn érő típus vagyok. – és felszabadultan, tiszta szívből nevetett.

Egy vékonyka fényképalbum volt az asztalon. Kezébe vette és kinyitotta.

Már mindenki emlék, aki ebben van. Megnézed? – kérdezte.
Persze. – válaszoltam.

Átnyújtotta.

Ő ott az anyám. Szép volt és okos, de mégis elcseszte az életét. Beleszeretett az apámba, akit én nem is ismertem. Haláláig őt szerette. 36 éves volt, amikor már nem bírta tovább és feladta az életét. Sokáig gyűlöltem emiatt, aztán sajnáltam, később pedig, imádtam őt. Megértettem azt, amit valószínű ő képtelen volt megérteni. Öt éves voltam, amikor a nagyszüleimre maradtam, a háború alatt volt. Szerettek, de a nagyanyám, kicsit beleőrült anyám halálába. Volt, amikor együtt kereste velem őt. Olyankor végigjártuk a környező utcákat, benéztünk a főtéren az üzletekbe, hátha megtaláljuk… Tizenhét voltam, amikor ő is meghalt. Senkim nem maradt, csak egy két rokon, aki elvitte azokat a ruhákat, amik jók voltak rájuk. Volt, aki az órát akasztotta le a falról, mert ő vette nászajándékba – mondata és elvitte. Ott maradtam egyedül. Volt egy apáca ismerőse az anyámnak, aki kiskorom óta szívén viselte a sorsomat. Ő volt az, aki felkarolt. Ezért folytathattam az iskolát. Tanítónő lettem. 19 voltam, amikor a férjemmel találkoztam. Amikor megláttam, tudtam, hogy a felesége leszek. Szerelem volt első pillantásra. Ő akkor már 30 volt, túl egy házasságon és gyereke is volt. A mulatás, a kártya és a cimborái volt az élete, de úgy hatott rám, hogy nem tudtam ellenállni neki. A veszekedések mindennaposak voltak. Minden lépéséről tudni akartam, követtem, nyomoztam utána. A vége pedig az lett, hogy 10 évi házasság után közölte, beleszeretett valakibe. Ordítottam, átkozódtam, üvöltve kérdezgettem: miért? Erre csak egy vállvonás volt a válasza, hátat fordított és kivonult az életemből. Akkor vitte el a dolgait, amikor nem voltam otthon. El sem váltunk, csak egyszerűen elment. Hónapokon keresztül minden nap vártam, reménykedtem, hogy hátha rájön, hogy mégis csak engem szeret. Aztán egy este csöngettek, két rendőr volt. Közölték, hogy feltehetően a férjem holttestét találták meg a Dunában és kérték, hogy azonosítsam. Hosszú hónapok után a hullaházban láttam viszont őt. Akkor azt éreztem, hogy már nem akarok élni, hogy semmi értelme az életemnek. Egyik év telt a másik után. Egyszercsak jött egy sugallat, tanulni akarok. És elkezdtem tanulni. Ahogy teltek az évek, egyre hálásabb lettem a sorsomnak. Egyre több hála és szeretet volt bennem az anyám iránt, az apám iránt, akiről azt sem tudtam kicsoda, a férjem iránt, akit még holtában is imádtam. Szépen, lassan felfedeztem magamban valamit: megtanultam szeretni. Megtanultam szeretni önmagam, megtanultam szeretni azokat, akik körülvettek, vagy valaha körülvettek, megtanultam szeretni az emlékeimet és szépen lassan átértékelődött és felértékelődött az életem. Rájöttem, hogy a düh, a harag csak elpusztít, megöl, én pedig akkor, már élni akartam. És aztán megtanultam érezni a hálát. És nemcsak megtanultam, hanem gyakoroltam is. Hálás voltam azért, mert reggel felébredhettem, mert volt mit megennem, meginnom, volt ahová lefeküdnöm, volt ruhám, voltak könyveim és még millió dolgom, amiért hálával tartozom. Amikor már tudtam szeretni és tudtam hálás is lenni, akkor méginkább szerettem élni. Később, pedig már rengeteg embernek segítettem utat találni. Mindent elértem, amit szakmailag el lehet érni. Örültem a sikereimnek, reggeltől estig dolgoztam mások megsegítésén… És közben eltelt az életem. Azon kaptam magam, hogy már jóval 60 felett járok és leéltem egyedül az életem. Ameddig aktívan dolgoztam, addig nem igazán érzékeltem valaki hiányát, mert mindig úgy alakítottam a dolgaimat, hogy ünnepekkor még több feladatom legyen. Csak utólag tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen menekültem. Lemenekültem az egész életemet! Csak hatvan felett volt erőm reálisan szembenézni önmagammal. Akkoriban, karácsonyfám sem volt, mert nem szakítottam annyi időt, hogy feldíszítsek egyet. Valószínű fájt volna egyedül állni alatta, ezért nem tettem, inkább menekültem otthonról és másokon segítettem, pedig nekem is szükségem lett volna segítségre. Rájöttem, hogy senkit nem lehet terrorral megtartani, mert minden ember szabad, szabad lélekkel, szabad akarattal és senkinek nincs joga ahhoz, hogy a másikat korlátozza, mert az nem az ő feladata. Ha valakit szeretünk, akkor mellette haladunk, segítjük, ha igényli és tudjuk, de semmilyen formában nem akadályozzuk az önmegvalósításában, hagyjuk haladni a saját útján és hálával tartozunk, ha megengedi, hogy mellé álljunk és egy darabig, vagy végig mellette, vele haladjunk…

Ekkor megtelt könnyel a szeme és azt mondta: Sajnos én nagyon rosszul szerettem őt! Megakartam változtatni. Nem fogadtam el olyannak, amilyen volt, nem próbáltam megérteni. Egészen másképp kellett volna szeretnem őt! De rájöttem, hogy önző módon szerettem, nem őt, hanem magamat szerettem és olyannak akartam látni, amilyet én elképzeltem. Az elvárásaimnak akartam, hogy megfeleljen! Ma már tudom, hogyan kellene szeretni őt!

Átnyúlt az asztal felett, megfogta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta.

Tanulj meg úgy szeretni, hogy érezze az akit szeretsz, hogy szereted, de közben érezze azt is, hogy szabad maradt. Hagyd, hogy megélje mindazt, amiért idejött, amiért megszületett, amiért az életet választotta. Ne akard, hogy olyan legyen mint te vagy, mert az már nem önmaga, és az már nem az ő élete.

Óhatatlanul könnybe lábadt a szemem, mert ugyanezt vallom én is. Megerősítést kaptam. Kezemet fogva, a könyvespolchoz vezetett, leemelt egy könyvet, fél kezében tartva a szívéhez ölelte.

Tudom, hogy olvastad, de ez te vagy. – mondta, és átnyújtotta. Eleredtek a könnyeim, ahogy a jól ismert borítón elolvastam a betűket: Sára könyve. Ott álltam sírva, ő magához ölelt és annyit mondott: Tudod Mancikám, egy nő lehet erős, lehet gyönge, szenvedhet, megalázhatják, csodálhatják, tehetnek vele bármit, egy nő akkor is szeret, mert azért született, azért teremtetett, hogy szeressen!

Még jó darabig beszélgettünk, utána elköszöntünk egymástól. Kezemben a könyvvel siettem le a lépcsőkön, amikor az autóhoz értem, akkor vettem észre, hogy ugyanúgy, ahogyan Ő is, a szívemhez szorítottam. Még percekig ültem a kocsiban, nem volt erőm elindulni. Egyszerre éreztem fájdalmat és hálát! Fájt, mert talán most láthattam Őt utoljára, de ugyanakkor nagyon hálás voltam azért, hogy megismerhettem, tanulhattam tőle.

És valóban így van: egy nő, lehet erős, lehet gyönge, lehet megalázott, szenvedhet, de akkor is… szeret!

Kovács Magdolna