Mint később kiderült, az új szomszéd egy volt katona volt. Ő és a felesége azonnal felkeltették a szomszédok figyelmét. Az emberek óvatosan néztek rájuk: túlságosan különböztek a helyi lakosoktól.
De hogy őszinte legyek, nem értettem, miért voltak velük szemben ennyire előítéletesek. Törvényesen vették meg a földet, nem zavartak senkit.
A telke tele volt mindennel. Így aztán egy szombaton, amikor megérkeztünk a dácsára, „kellemes meglepetés” ért bennünket – közvetlenül a kapunk előtt egy hatalmas kavicskupac állt.
Az első hajlamom az volt, hogy rögtön odamegyek, és elintézem, de úgy döntöttem, hogy reggelre halasztom a dolgot.
Aztán rájöttem, hogy ezzel az emberrel nincs béke. Nem fogom megvárni, amíg ő „belátja”. Így hát este, fogtam egy lapátot, és a kavics felét a telkemre öntöttem.
Reggel a szomszéd döbbenten nézett. Ott állt a kapuban, nézte a lekicsinyített hegyét, és úgy tűnt, próbálja felfogni, mi történt. Amikor odajött hozzám, nyugodtan mondtam:
– Mivel úgy döntött, hogy a kapum elé rakja a kavicsot, ez azt jelenti, hogy egy része most már az enyém. Gondolj rá úgy, mint bérleti díjra.
Sokáig hallgatott, aztán csak motyogott valami olyasmit, hogy:
– Okos, nem igaz?
Most már van kavicsunk tartalékban, amit felhasználhatunk az út javítására. A szomszéd pedig kerülni kezdte a közvetlen kommunikációt.
