A madárlátta az Apához tartozik. Vagy Nagyapához.
Ha mástól kaptunk valamit, akkor az a “mit hoztál” kategóriába tartozott.
Madárláttát viszont csak férfi tudott adni.
Valamikor régen tényleg látta a madár, hisz a mezőre kivitt elemózsiából vittek haza a gyereknek pár falatot, s ez bizony kincsnek számított.Még olyan is volt, amikor külön csomagolták, ami majd este visszaérkezik.
De akár direkt ennek szánták, akár a maradékot kaptuk – jóízű volt, melegség lengte körül – és utolsó porcikáig meg tudtuk enni, amit amúgy számba sem vettünk.
Jöhetett zsíros kenyér, vajas kenyér paprikával, vagy eredetileg szalámis, ám az időközben eltűnt belőle – lényegtelen volt – az íze akkor is az az igazi madárlátta maradt.
Volt valami benne ami megkülönböztette minden elemózsiától – az pedig a szeretet.
Elvégre ilyesmit nem visz idegennek az ember.
És az érkezése sem volt ám olyan hétköznapi, mint mondjuk a boltból hazahozott kiflié, kenyéré.
Megérkezett Apu, ment a puszílkózás, lerakta a táskát, megmosdott, leült. És várt. Várt arra, hogy megkérdezzük-e: “Nem hoztál madárláttát?”
Aztán ment a játék tovább.
– No nézd már, majd elfelejtettem! De jó hogy szóltál! A végén még visszavittem volna holnap…
Aztán óvatosan, gondosan kicsomagolta, mi meg alig vártuk hogy falatozhassunk belőle. Sokszor ez volt a vacsora.
Ez a játék akkor is meg volt, ha a kertben, vagy mezőn dolgozott, és akkor is, amikor a gyárban.
E nélkül nem jöhetett haza, tudtuk hogy lesz – biztosan.
