Megjegyzem, akkor is ment a fanyalgás.
A hatvanas-hetvenes években is az a mondás járta: bezzeg a régi szép időkben.
Keresztapám jól értesült Pestiként váltig állította, hogy a virslit szamárból készítik, úgyhogy ő nem eszik belőle egy falatot sem, hiába adnak elé akármilyen inycsiklandozó illatú akármit.
Na ezt, már gyermekként is stornóztam, hisz amennyi virsli volt csak egy város boltjában, nem volt annyi szamár az egész hazában. Meg amúgy is, kit érdekel – finom és kész.
Mert tényleg finomnak éreztem, és míg meg nem jelent a műanyag “bőrös” alkotmány, tényleg más volt az íze.
Annak idején volt hogy megvettük a hentesnél, vagy kint az erdőn – egy pár virsli, szelet kenyér, mustár. És finom volt, már az illata is csábító.
Sőt volt olyan, hogy “iskolába menvén a járda peremén” egy pár virslit majszoltam el tízóraiként. Az egy pár 10 deka volt, szinte biztosan – és pluszban főzetlenül is finom volt.
Régen nem volt kérdés, hogy juhbeles, vagy műanyag beles. Juhbeles volt, mást nem lehetett kapni, tehát roppant.
És valahogy nem hasadt ki.
Ettük csak simán, vagy néha paprikás krumpliban – no nem mindig, hisz legtöbbször hús nélkül készült – de főzelékekhez is sokszor ezt kaptam.
Jó volt, főleg az akkor Globus-mustárral. Sosem tudtam megérteni miért nem veszünk belőle 5 literes üveggel, mikor olyan olcsó. Tényleg csak pár forintba került annyi, és imádtam az ízét. Hússal, tepertővel, zsíros kenyérre kenve, de akár a tubusból is…
Aztán vacsorára volt, hogy szafaládé, vagy krinolin volt.
Töltelékben nem tudtam mi a különbség, méretben igen. Akkoriban mindegy egy íznek éreztem, ma már tudom, hogy a szafaládéban több a hús, a krinolin méretben (hosszban) különbözik a virslitől, de összetételében nagyon hasonló.
Ami régen nem volt gond, mert a virsli is finom volt.
Valamikor akkortájt romlott el, amikor megérkezett a műbeles, és vele egy időben a hotdog virsli, hotdog kolbász.
Tudom, hogy sokan imádták, mert fűszeres volt, de én már ebben éreztem a kis porcdarabkákat.
Aztán valamikor a nyolcvanas-kilencvenes években megjelent a baromfi parizer, baromfi virsli, stb…, ami egyszerűen kritikán aluli volt. Ha végighúztad az ujjad a vágás felületén csak úgy döcögött. Az íze pedig a másnapos csirkére hajazott.
Azóta se tudok parizerre nézni gondtalanul, és a virslivel is hosszú ideig tartott a barátkozás, mire megtanultam hogy melyik márkát vásároljam, hogy valami hasonlatos ízt kapjak, mint gyerekkoromban.
