Amikor ránézek a legtöbb gyermekkori barátomra minden alkalommal megköszönöm a sorsnak, hogy nincs se gyermekem, se férjem. Lehet, furán hangzik, vagy felháborodást vált ki egyesekben, de bizony így van!
Hat barátnőm van, és mindenikük boldogtalan, állandóan arra panaszkodnak, hogy nem működik jól a házasságuk! A veszekedés állandó a családokban, mindenki ingerült és elégedetlen, zavarja őket a saját gyermekük, és anyagi problémákkal küzdenek.
Állandóan csak a problémákról beszélnek, semmi jót nem vesznek észre az életben, arra panaszkodnak, hogy a férfi, aki régen “lehozta a csillagos eget is”, most semmit sem segít, mindent ők kell elintézzenek, sokszor nem csak a gyerekeknek, hanem a férjük helyett is. Három barátnőm, annak ellenére, hogy még viszonylag friss házasok, és kis gyerekeik vannak, már a válást tervezik.
És a gyerekek… Állandóan betegek, meg vannak fázva, küzdenek a gyerekkori betegségekkel, nem hallgatnak a szülőkre, visszafeleselnek, követelőznek, rendetlenek. Sajnos ez az általános kép.
Többek közt ez az oka annak, hogy megpróbálok minél ritkábban találkozni velük, mindig csak a panaszkodás, az elégedetlenség, a problémák a téma. Semmi sem jó soha, problémák vannak a férjjel, a gyerekekkel, elégedetlenek a kormánnyal, a munkahellyel, az időjárással, és úgy általánosan az életükkel.
Ha a családos barátnőimmel beszélgetek, az az érzésem, hogy a család és a házasság maga a pokol. A gyerekek állandóan zajonganak és betegek, a férjek nem törődnek semmivel, és soha nem elég a pénz.
A környezetemben sajnos senkinek nincs boldog család-képe, ahol a feleség és a férj tökéletes összhangban él, támogatják egymást, és a gyerekek nem jelentenek terhet. Néha amikor a panaszaikat hallgatom, arra gondolok, hogy akkor “miért mentél férjhez, és szültél gyerekeket?” De persze ezeket nem kérdezhetem meg, hiszen ez az élet rendje…
Rájuk nézve most már értem, miért van olyan sok válás: nagyjából minden második családban állandó harc folyik. A család egy harctér, nem egy idilli környezet.
Éppen ezért hálát adok, hogy még időben elváltam az első férjemtől, akkor amikor rájöttem, hogy olyan problémákkal küzdünk, amik egész életünkben végig fognak kísérni, és nem fogunk együtt békésen élni. Örülök, hogy elég okos voltam ahhoz, hogy ne próbáljam meg “helyreállítani” a kapcsolatunkat, és, hogy nem szültem csak azért gyereket, hogy a dolgok rendeződjenek.
Én magam döntöttem úgy, hogy soha nem lesz gyermekem. Mindig gondtalanul éltem, és határozottan tudom, hogy nem akarok állandóan problémákkal küzdeni egy rossz házasság vagy gyermek miatt!
