Ma a buszon EZ a tetovált kezű sofőr olyat tett, amin az egész utazósereg elámult.. – Mit lehet erre mondani?
Ma délután, fáradtan és kissé elgyötörten szálltam fel a buszra. Nem volt épp a legjobb napom, de már csak haza akartam jutni. Ahogy beléptem, azonnal feltűnt a sofőr: egy fiatal, tetovált férfi, napszemüvegben, ahogy a volán mögött ült. Valahogy nem illett a képbe – hozzá voltam szokva az idősebb, sokszor meglehetősen robusztus vezetési stílushoz, amikor minden megálló és kanyar egy újabb „vidámparkos” kaland. De ez a sofőr más volt.
Ahogy elindultunk, meglepődve tapasztaltam, hogy a busz simán haladt, mintha a vezető tudta volna, hogy most mindenkinek szüksége van egy kis nyugalomra. A zene halkan szólt a fülkében, és úgy tűnt, mindenki kellemesen utazik. De az igazi meglepetés csak ezután jött.
Épp egy gyros-os mellett álltunk meg az egyik megállónál. Az eladó serényen dolgozott, pakolta a salátát, a húst, öntötte az önteteket. Senki sem figyelt fel rá, hogy az üzlet előtt egy hajléktalan férfi sántikált el lassan, két mankóra támaszkodva. A hátán egy ütött-kopott gitár lógott, és bár szeme sarkából rápillantott a gyros-ra, nem kért semmit, csak csendben továbbment.
És ekkor történt valami váratlan. A sofőr, aki eddig csendben végezte a munkáját, kinyitotta a vezetőfülke ablakát, és kiszólt a férfinak: „Ennél egy gyrost?” A hajléktalan megállt, látszott rajta, hogy nem tudja, mire számítson. Talán attól tartott, hogy csak gúnyolódnak vele. Egy félénk mosoly jelent meg az arcán, majd lassan bólintott.
Erre a sofőr, mindenféle felhajtás nélkül, elővette a pénztárcáját, kiszállt a buszból, és odament a gyrososhoz. Pénzt adott az eladónak, és megkérte, hogy készítsen egy gyrost a férfinak. Majd visszaugrott a buszra, becsukta az ajtókat, és mintha mi sem történt volna, folytattuk az utunkat.
A hajléktalan férfi bizonytalan léptekkel fordult vissza az üzlet felé, ahol az eladó már készítette neki a friss, gőzölgő ételt. Mikor rájött, hogy valóban kapni fog egy adag meleg ételt, arca felderült, és a boldogság egyszerre szinte átsütött rajta. Mielőtt még teljesen eltűntünk volna a következő megálló felé, a férfi egy hálás bólintással és boldog mosollyal búcsúzott tőlünk. Az a mosoly mindent elmondott.
És ott ültem a buszon, már nem is éreztem magam olyan fáradtnak és elcsigázottnak. Ez az apró, de mélyen emberi gesztus teljesen megváltoztatta a napomat. A sofőr csendben, minden felhajtás nélkül tett egy olyan dolgot, ami mindannyiunkat megérintett.
Néha nem a nagy tettek számítanak, hanem az apró, váratlan kedvességek. Vajon hány lájkot érdemel egy ilyen ember? Én nem tudom megmondani, de egy biztos: ez a tetovált kezű sofőr tiszteletet érdemel!
