Számok bűvöletében: 5 éve elváltam, 20 év után. Most már 50 vagyok, és kevesen hinnék el, hogy fülig szerelmes vagyok egy 25 éves fiúba.
Nyáron került munkahelyemre egy rokonszenves fiatalember. Nehezen ismerte ki magát, próbáltam segíteni neki az eligazodásban. Hálás volt érte. Sokat beszélgettünk, és nekem is jól esett, hogy egy ilyen fiatal fiú igyekszik a kedvembe járni: időnként meglepett egy-egy virágcsokorral, figyelmes volt.
Nem úgy, mint általában a korosztálya. Félreérthetetlenül megpróbált udvarolni is, amin nagyon meglepődtem. De tudatosan szövögette a hálóját, ifjú kora ellenére megfontolt, tudatos és komoly fiú. Engem nyilván az is befolyásolt, hogy elmondta: vonzódik az idősebb nőkhöz, a fiatalabb lányokkal nemigen érti meg magát. És ahogy telt-múlt az idő, rá kellett jönnöm, hogy bizony én beleszerettem a fiúba.
Boldog voltam, annak ellenére, hogy a helyzet nem volt egyszerű.
Kapcsolatunkat mindenütt titkolni kellett. A munkahelyemen nem akartam visszahallani a kis csitriktől, hogy mit akar ez az öreg nő. De a magánéletben se volt egyszerűbb, a szomszédok, a szűkebb és tágabb környezetemből senki sem sejthette a kapcsolatunkat.
Mindez mit sem vont le a boldogságomból. Aztán egy este, én kértem, hogy beszéljük ki őszintén, ami bennünk van. Elmondtam neki az érzéseimet, azt is, hogy teljesen belebolondultam. Láttam rajta, hogy ez egy kicsit megrettenti.
Kérte, hogy másnap folytassuk a beszélgetést. Akkor mellém ült, megsimogatott, és elmondta: nagyon örül nekem, jól érzi magát velem, – de ő nem szerelmes belém. És én tudom, előbb-utóbb lesz egy hozzáillő barátnője. Mindegy, be kell érnem a jelennel. Tulajdonképpen nagyon jó érzés: 50 évesen egy 25 éves fiú a barátom, és nekem a szerelmem is.
