Magyar nyugdíjasként nem egyszerű az élet, főleg ha az ember egyedül él. Ez nem panasz, csupán a valóság. A lányaim aggódnak értem, és én hazudok nekik. Nem rosszindulatból, hanem hogy megnyugtassam őket. Miért venném el tőlük azt az illúziót, hogy minden rendben van?
Amikor kérdeznek, mindig azt mondom, hogy egészségesen étkezem. Zöldségeket, gyümölcsöket, halat, csirkét fogyasztok – legalábbis ezt mondom. Az igazság az, hogy sokszor maradékot eszem: tegnapról maradt pörkölt, egy szelet zsíros kenyér vagy egy tálka tejbegríz. A piac drága, a bolt még drágább, és néha egyszerűen nincs kedvem főzni.
A legutóbbi látogatásuk előtt direkt vásároltam néhány szép almát és egy fej salátát, hogy a konyhaasztalon díszelegjenek. Még azt is eljátszottam, hogy éppen „mártogató” ételt készítek, mikor megérkeztek. Jól szórakoztam a saját kis színházamon, miközben tudtam, hogy vacsorára egy tál krumplilevest eszek majd.
Az eleséseimről sem szoktam beszélni. Egyensúlyérzékem már nem a régi, és a lakásban is gyakran elbotlok. A legutóbbi esésnél a szőnyeg szélében akadt meg a papucsom, és úgy estem térdre, mint valami botladozó kezdő színész. Szerencsére senki sem látott, így gyorsan feltápászkodtam, és csendben elpakoltam a rendetlenséget.
A karjaimat már nem is próbálom megmagyarázni. A zúzódások és sebek miatt sokszor úgy nézek ki, mintha egy kisebb háborúból érkeztem volna. Az utcán is megkérdezték már, hogy „minden rendben van-e otthon”. Ilyenkor csak mosolygok, és azt mondom: „Hát persze, csak a macskával birkóztam.” Nincs macskám.
Az emlékezetem is megtréfál néha. A múltkor elhagytam a mobilomat a postán, majd visszamentem, és már várt rám. Szerencsére a faluban sokan ismernek, és mindig van valaki, aki segít. A gyerekeimnek persze nem szólok erről sem. Minek aggódjanak feleslegesen?
Hazudok, hogy nyugalmat adjak nekik, és megvédjem a saját önállóságomat. Ez a hazugság egy kis időt nyer nekem. Időt, amit magam irányítok, amíg még képes vagyok rá.
