Ahogyan öregszem, egyre inkább hiszek abban, hogy szükségünk van olyan rituálékra és megszokásokra, amik csak a mi családunkra jellemzők. Így aztán számomra természetes, hogy az anyám vasárnapi asztalát körüllengő szokásjogi rendszerben a mai napig mindenki számára egyértelmű, kit melyik húsdarab illet a csirkepörköltes lábosból…
Szögezzük le még az elején: a csirke az egész, a krumpli pedig kiló, és legalább kettő. Törtszámok anyámnál nincsenek és soha nem is voltak, ha az úrnapi ebédről van szó.
Hatórát harangozták. Az ütött-kopott fazékban duruzsolt víz, a kamra vasajtaja fájdalmasan belenyikordult a vasárnapi hajnalba, amikor anyám benyitott a piros vájdlingért. Aztán bement az éhségtől panaszos csirkenép közé, elkapott kettőt-hármat. Gyakorlott mozdulattal megállapította, melyik a legsúlyosabb, a többit kedves szóval visszaengedte. Mire a farakás árnyékában megtörtént a „bűntény”, a macska ott sündörgött a lába körül, remélve néhány falást a friss vérből. Csalódnia kellett, mert az is a konyhára került.
Nem volt ebben semmi különös:
minket úgy neveltek, hogy az állat értünk van, mi meg azért, hogy tisztességgel, szeretettel felneveljük őket.
Azért, hogy aztán egyszer az asztalunkra kerüljenek. Nekem természetes volt, hogy végignézem ezt a folyamatot, sőt az is, hogy anyám mellett már gyerekként megtanulom, hogyan kell „kifordítani a tollából” az ebédnekvalót.
Viszont az idők változnak, a szél is másként fúj. Nálunk nem kapirgál csirke az udvarban, így bevallom töredelmesen, a megtanult fortélyokat a gyakorlatban igencsak ritkán alkalmazom. Ennek pedig egyszerű oka van: jóanyámtól konyhakészen – azaz feldarabolva, lemérve, felcímkézve – kapom a húst. Idén szám szerint tizenöt darabot, amiket aztán különös gonddal sütök-főzök, mert tisztában vagyok azzal, hogy felbecsülhetetlen értéket képviselnek.
De az alaptézis a mai napig változatlan: a csirke az egész. Nincs kidobandó, felesleges porcikája, van viszont – természetesen – lába, nyaka, háta, fara, mája, etc., nem úgy, mint a hentesnél, ahol kilószám egymásra hányva várják a méltatlanul szétcincált húsdarabok, kinek a szatyrába kerülnek. A vasárnapi ebéd megtervezésekor ennek megfelelően gondolkodom: az aprólékból főjön leves vagy pörkölt, a „húsosa” a sütőbe vándoroljon, vagy előbb a levesbe és utána bundába burkoltan piruljon, közben a hájából egy maréknyi zsír is kisüljön…
A házi csirke melle pedig külön óda. „Mejjehúsa” – ahogy nagyanyám mondta volt, fejcsóválva, mikor a tévében meg akarják neki magyarázni, a csirkemell két perc alatt kész. „Nem láttak ezek még házi csirkét” – mondta komolyan, és elkapcsolt.
Anyám asztalánál a csirkelábnak a mai napig külön presztízse van. Anélkül nem leves a leves, és annál jobb fokmérője nincs a hús porhanyósságának, minthogy szétnyílt-e már a fővéstől a bőr a gyönge csonton. Más pedig nem is nyúlhat utána a tálban, mint a korelnök bátyám, aki mellette a „farára” esküszik. Amiben – valljuk meg – van is némi ráció, hiszen a csont-árkokban megülő szaftoknak több idő jut átadni magukat a húsnak.
Anyámé a nyaka-háta, enyém a szárnya és a zúzája, a fiatalabb bátyámé a mája és az alsó combja – ez volt a rend hosszú éveken át a szülői házban, ami aztán némiképp módosult a családtagok számának bővülésével.
A melle volt a legutolsó, amit bárki is magáénak akart volna tudni,
így gyakran végezte a húsdarálóban, hogy formáját veszítve mégiscsak vonzó legyen a gyereksereg számára.
Mivel az én fiaimra nehezen illik a húsimádó jelző, a mi vasárnapi asztalunknál még nem eldöntött tény, kié lesz végső soron a csirkeláb. Egyenlőre az enyém, de bízom abban, hogy az ízlésük formálódásával együtt kialakul bennük egyfajta igény arra is, hogy továbbvigyük ezt a hagyományt.
Így a kérdés már csak az, miként lesz akkor, ha már nem lesz „természetes”, hogy konyhakészen érkezik a főznivaló fagyasztónkba. Mivel hiszem és vallom, hogy házi csirke nélkül nem létezik csirkepörkölt – vagy igen, de nem az én számomra – két út van: jön a kapirgáló népség, vagy vegán életmódra váltunk.
Tegnap este a nagyfiam tájékoztatott, hogy ő és az öccse elhatározták, ötven(!) baromfinak építenek ólat, ha felnőnek.
Az okokra kérdezve értetlenül állt a szoba közepén, majd határozattan megszólalt: „Mert kell, és kész. Házi tojás, húsleves, kakaspörkölt… anya, hát pont te nem érted ezt?”
De, értem.
