50 éves lettem, de valahogy nem készültem igazán a születésnapomra. Csak azt reméltem, hogy férjem, Gábor, legalább egy kedves szót mond, és ad egy csokor virágot. De reggel, amikor felébredtem, csak annyit kaptam, hogy gyorsan megebédelt, majd szó nélkül elment. Még így is elindultam dolgozni, remélve, hogy este talán gratulál.
A tükör előtt megállva elgondolkodtam, hogy bár elmúltam 50, mégis elégedett voltam magammal. Életem nagy része egy házasságban telt, amely valaha tele volt szeretettel és közös álmokkal. Fiatalon mentem férjhez, két gyermekünk született, mindent megtettem, hogy boldog, szeretetteljes otthont teremtsünk. De az évek alatt a köztünk lévő melegséget lassan elnyelte a szürke hétköznapok monotóniája.
Minden házimunkát én végeztem, de úgy tűnt, senki sem értékelte. Gyakran vacsora után férjem és fiai egyszerűen felálltak az asztaltól, anélkül hogy bármit mondtak volna.
A munkám könyvelőként egy kis cégnél igazi menedéket jelentett. A kollégáim tiszteltek, és mindig számíthattam a munkám iránti elismerésükre, de nem voltam igazán boldog. Sokszor későn mentem haza, mert otthon csak üresség várt.
Egy napon a főnököm, Sándor, odajött hozzám. Kérdezte, hogy nem vagyok-e fáradt, mert mindig én vagyok az utolsó, aki távozik. Ekkor kezdett el többet beszélgetni velem, és rájött, hogy valami nincs rendben az életemben. Ő elvált, és már nem volt fiatal, de tisztelt engem és a munkámat. Idővel egyre mélyebb beszélgetéseink lettek, és ő megosztotta velem a saját életét, miközben én az elhagyott álmaimról beszéltem.
Gábor már szinte észre sem vett, és a fiaink is elköltöztek. A kapcsolatunk már nem volt más, csak két ember közötti távolság.
Egy este Sándor váratlanul elmondta: „Ildikó, nagyon kedvellek. Ha lenne egy ilyen nő mellettem, boldog lennék.” És hirtelen felajánlotta, hogy költözzek hozzá. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy megváltoztatom az életem. Amikor ezt közöltem Gáborral, nem hitte el, hogy komolyan gondolom. De amikor összepakoltam, beadva a válókeresetet, és együtt kezdtem élni Sándorral, Gábor mindent rám kent, és fiaimat ellenem uszította.
Bár fájt, nem bántam meg. Azóta már nem én kelek fel elsőnek reggel, hogy reggelit készítsek – most a frissen főzött kávé és a finom reggeli vár rám az asztalon. Sándor szeretett hallgatni rám, tisztelt, és megmutatta, hogy az élet nem csak kötelességekből áll, hanem gondoskodásból, tiszteletből és örömből is.
A költözés új életet hozott, amiben végre boldog és védett vagyok. Még ha a gyerekeink nem is értik, miért döntöttem így, most már tudom, hogy mi az igazi női boldogság. Soha nem késő változtatni, még 50 évesen sem.
