Mai napig faluhelyen az a szokás, hogyha találkozol valakivel jártodban-keltedben, akkor köszönsz.
Mindegy, hogy ismered-e az illetőt személyesen, vagy sem, meg kell adni a tiszteletet. Aki falun nőtt fel, vagy legalább egy ideig ott élt, egész életében benne marad, hogyha kisebb közösségbe kerül, akkor ha szembe jön valaki köszönti. Fellelhető ez néha városokban is, méghozzá a panelházakban. Csakhogy ott ezen a szinten meg is reked. Szinte semmi többet nem tudnak egymásról az emberek.
Egy kis településen, ha idegent látnak, akár még meg is kérdezik tőle köntörfalazás nélkül, hogy kit keres. Ezt persze lehet úgy is értelmezni, hogy mindenbe beleüti az orrát az illető, de lehet úgy is, hogy ez egyfajta védekezés, hisz a nem megszokott jelenthet veszélyt is. Hisz ha az illetőt nem ismerik, nem lehet tudni milyen szándékkal érkezett.
Megtanultad azt is még gyermekkorodban, hogyha szokatlan időben harangoznak – akkor valaki meghalt a faluban. És azt is tudod, hogyha a kisharang szólal meg, akkor az elhunyt egy gyermek.
Már gyerekkorodban tudtad, hogy a kakas kukorékolása jelzi a reggelt. Pontosan érzik, hogy mindjárt pirkad, így ha vele együtt kelt a ház népe, a reggeli teendőket követően már világosban intézhette a kinti dolgokat.
Aztán a kakasról azt is jól a fejedbe vésted, hogy jó vigyázni őkelmére, mert a kakaskukorékolás azt is jelzi, hogy a terület ahol él az övé, vele együtt nyilván a baromfiudvar népe is, nem jó összeakasztani vele a bajszodat, mert Te húzod a rövidebbet. Rövid úton megcsíp.
Tudod, hogy a ló, vagy marha mögé állni nem szabad, azt is, hogy a tehenet merről kell fejni, ha tejet akarsz. Figyelni kell, mert rúgásuk nem kellemes.
Már suhancként is tudtál fűrészelni, és ezzel együtt azt is, hogy a fűrészt nem csak reszelni, hanem hajtogatni kell. És tudod azt is, hogy a jó kaszát kalapálták és nem köszörülték, és a kapát is kalapálni szokás.
Tudod, ha elvetsz valamit a földbe, akkor az mikor dugja ki a fejét, és mikorra várható belőle termés, ha nem jön közbe valami, márpedig az mindig közbejöhet.És az sem titok előtted, hogy a termésért dolgozni kell…
Iskoláskorod óta tudod, hogy hasogasd a fát a kályhába, hogy a kezed ép maradjon, és hogy rakd meg a tüzet, hogy az be is gyulladjon. Azt is magadba szívtad vele, hogy a sparhelten, lassan készült étel íze valami fenséges. És hogy este a sötétben a sparhelt világánál beszélgetni milyen meghitten kellemes…
Az is nyilvánvaló Neked: ha azt akarod, hogy a macska egerésszen is, akkor nem kell neki macskatáp, és ha egészen nap ölben van, és agyondédelgeted, előbb-utóbb hülyére vesz és ő lesz az úr a háznál.
Már gyerekkorodban rájöttél, hogy a meleg paradicsomnak, amit akkor szedtél le a tövéről, valami csodás íze van, és hogy az épp sárguló gyümölcs, ha kicsit meggyűrögeted, megnyomogatod ugyanolyan finom, mint az érett. És persze azt is régóta tudod, hogy fára mászni jó, de a gyümölcsfákkal vigyázni kell…
Azt is tudod, hogyha újkrumplit akarsz, akkor nem kell felszedned az egész tövet, és hogy ha bogarat látsz rajta nem biztos, hogy egyből elő kell hozni a permetezőgépet.
Tudod azt is, hogy a munkához idő kell, és nem szabad hirtelen nekiesni, hajtani esztelenül, mert nem bírod sokáig. Meg azt is, hogyha elfáradtál, akkor pihenni kell.
És rengeteg emberséget, bölcsességet, amit más, egy városi ember az iskolában nem tanulhat meg. Mert ezeket megtanulni igazán csak “élőben”, az élettől lehet…
