A nevem Ágnes, és már több mint tíz éve dolgozom Olaszországban egy konzervgyárban.
Nem a jó élet vitt külföldre, hanem a kényszer. Szerettem volna a fiamnak megadni mindent, hogy elindulhasson az életben. Kifizettem a tanulmányait egy neves egyetemen, vettem neki egy autót, és még az esküvőjére is adtam egy szép összeget. Most egy jól fizető IT-cégnél dolgozik, és saját lábán áll.
Zoltán mindig azt mondja:
– Anya, gyere haza! Már nincs szükség arra, hogy ilyen keményen dolgozz. Megoldok mindent egyedül.
De hogyan jöhetnék haza? Mit csinálnék itthon? Üljek a régi, málló vakolatú lakásban, és tartsam a markomat pénzért? Nem, én még dolgozom. Szeretnék magamnak is megteremteni egy biztos öregkort: felújítani a lakást, vagy talán nyitni egy kis üzletet európai termékekkel. És őszintén szólva, már megszoktam az olasz életet.
Az idei karácsonyt azonban itthon akartam tölteni. Zoltán az állomáson várt, vele volt a menyem, Dóra is. Bár évek óta ismerem, valahogy sosem tudtam megszokni a hideg stílusát és a megvető pillantásait.
Egy vidéki lány, nem gazdag, nem is elkényeztetett. De a modora… mintha ő lenne a világ legokosabb embere, én pedig csak egy cseléd lennék a szemében. Úgy jár-kel, mint egy királynő, koronával a fején.
Az ünnepre mindent úgy készítettem, mint régen: töltött káposzta, halászlé, bejgli, és még olasz finomságokat is hoztam, hogy megkóstolhassák. Bár tizenkét órát utaztam busszal, rögtön nekiláttam főzni, takarítani, és még azt is kitaláltam, hogy ideje lenne új bútorokat venni a lakásba.
Amikor végre asztalhoz ültünk, hogy kicsit megpihenjek, előhoztam egy kérdést, ami már régóta nyomasztott: az unokák. A barátnőim közül sokan már a kisgyermekeiket dajkálják, én pedig még mindig várok.
– Dóra, mikor gondolkoztok már a gyerekeken? Az idő múlik, szeretném még megérni, hogy unokáim legyenek – kérdeztem óvatosan.
Ő felemelte a fejét, és egy halvány, gúnyos mosollyal válaszolt:
– Majd ha vesz nekünk egy külön lakást.
Megdermedtem. A kanál a kezemben megállt. A szoba csendbe burkolózott.
– Mit mondtál? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Amit hallott. Most is albérletben szorongunk. Talán jobb lenne, ha lakásra segítene, mint hogy az unokákról kérdezzen – felelte, immár nyílt kihívással a hangjában.
– Szóval vegyek nektek egy lakást? – tört ki belőlem.
Zoltán közbeszólt:
– Anya, Dóra csak viccel. Félreértetted.
– Vicc? Nagyon jó vicc. Már autót vettem neked, Zoli, most meg a menyed lakást kér? Nem adtam eleget érted? Nem dolgoztam eleget, nem áldoztam fel elég éjszakát?
Dóra sem hagyta annyiban:
– De hisz magának ott Olaszországban olyan jó dolga van…
– Hogy nekem jó? Hogy én azért gürcöljek, hogy nektek itt kényelmes legyen? Talán az unokákat is meg akarjátok venni, mint a lakást? – fakadtam ki.
Zoltán megpróbálta csillapítani a helyzetet:
– Elég volt, mindketten! Anya, karácsonyra jöttél, nem veszekedni.
De az ünnepi hangulat már odalett. Dóra sértődötten bevonult a szobába, hangosan bevágva az ajtót. Én ott maradtam az asztalnál, és Zoltánra néztem. A szeme fáradtságot tükrözött.
– És te? Csak hallgatsz? – kérdeztem.
– Anya, ne most… – válaszolta halkan.
Azon az éjjelen nem tudtam aludni. Csak a gondolatok forogtak a fejemben: Miért élek? Kinek dolgozom? Miért kapom ezt vissza, miután mindent feláldoztam értük?
Már nem kérek tőlük semmit. Csak azt szerettem volna, hogy a menyem legyen hálás. Hogy a fiam boldog családban éljen, ahol engem tisztelnek, nem pedig bankautomatának néznek.
Talán tényleg vissza kellene mennem Olaszországba, és végre magamért élni. Ők meg… éljenek úgy, ahogy akarnak.
