Ha nem vágott a kés, mai fejjel azt mondanánk – megélezték késélezővel. Csakhogy akkoriban – ezelőtt 100 évvel még nem hallottak róla. Legalábbis arról a fejtáról nem, ami manapság majd minden konyhában megtalálható. De ha tudták volna is mi az, akkor sem telt volna arra, hogy arra költség a konyhapénz egy részét.
Akkoriban még jártak vándorköszörűsök,
ők néhány havonta, félévente rendbe rakták a vágószerszámokat. No de a kés éle állandóan kopik, nem mindig várta meg a szakemberi segítséget.
Így aztán időnként a férj megélezte, ám ő sem volt mindig otthon – volt olyan, amikor távollétében kellett valamit kitalálnia az asszonynak. Legkézenfekvőbb az lett volna, ha a fenőkövön élezte volna meg a háziasszony, csakhogy az vagy kint volt a határban az „emberrel”, vagy sokkal egyszerűbb módhoz volt szokva. Ráadásul a végeredmény majdcsak ugyanolyan jó volt. Mindenesetre az e fajta élezés után jó néhány alkalomig még használható volt a kés, rendesen.
Az asszonyok általában összefenték a kést.
Az összefenés annyit tett, hogy mindkét kézbe fogtak egy-egy, nagyjából azonos méretű kést, mindkettőt élével befelé.
Váltogatva alulról, felülről egymáson – majdcsak teljesen fektetve – gyorsan, egyenletesen, minimális erőt kifejtve végighúzták az élét. Ezt néhányszor megismételték, majd leöblítették a pengét. Így egyszerre két kést éleztek.
Aztán persze megtehették a konyha, vagy előszoba padozatán, ha az betonból készült, és elég sima volt. És bizony a lépcső is tökéletes hely volt erre, vagy a kerti kút oldala. A lényeg hogy kemény, ám sima felület legyen – és kicsit porózus.
Érdekes, hogy aki gyermekkorában látott ilyen fenést, az esélyesen felnőttkorban is alkalmazza. Az olcsóbb késélezőkkel ellentétben ez ugyanis nem rongálja a pengét, nem fodrozza.
Ezért aztán az idősebb generáció a mai napig – ha hirtelen a nagy késnek elmegy a éle – odamegy a csaphoz, bevizezi a késeket, aztán gyorsan összefeni őket. 10-15 mozdulat után a kés ismét használható lesz, az inas, hártyás húsokat is játszi könnyedséggel elvágja.
